Délmagyar logó

2018. 12. 15. szombat - Valér -1°C | 1°C Még több cikk.

Ötvenhat kibírja

"Ez az évtizedeken át elhallgatott, befeketített, meggyalázott ünnep újra mozgásba hozza a társadalmat. A társadalom persze magától is mozog, nyugtalankodik, tüntet, bevonul és kivonul, miközben az Ünnep mint valami tanító bácsi újra és újra a repedésektől csúf nemzeti palatáblára írja a maga aktuális kérdéseit."
Ez az évtizedeken át elhallgatott, befeketített, meggyalázott ünnep újra mozgásba hozza a társadalmat. A társadalom persze magától is mozog, nyugtalankodik, tüntet, bevonul és kivonul, miközben az Ünnep mint valami tanító bácsi újra és újra a repedésektől csúf nemzeti palatáblára írja a maga aktuális kérdéseit. Kínos kérdések ezek, és bizony kínos rájuk válaszolni is. Még sincs semmi szokatlan a tartalmukban. Vajon ki ünnepel, és aki ünnepel, az hol ünnepel, ki kivel ünnepel?

De kérdezzük meg azt is, mi ötvenhat titka. Valószínűleg az a felejthetetlen történelmi részegség, az a szabadságmámor, mely azon a ragyogó októberi napokon végigfénylett az országon. A forradalmat szenvedélyes értelmiségi viták előzték meg, de kirobbanása spontán módon, ösztönösen történt. Nem volt forgatókönyv. Nem volt vezető mag, tudatosan készülődő élcsapat. Ötvenhat olyan volt, mint egy hatalmas boldog kiáltás, melyben az értelmiség szopránja együtt szólt a munkásság basszusával. A szabadság elementáris vágya egy pillanatra valódi, élő nemzeti közösséget teremtett. Az ilyesfajta történelmi mámor azonban hosszú ideig nem tartható ki. Ha a forradalom győz, a mámor akkor is elszáll, belőle kiábrándulás, harag, gyűlölet és félelem lesz. S hogy ötvenhatot vérbe fojtották, még inkább így történt.

Erős és kitartó közhely, hogy váratlanul érkező rendszerváltásunk után az egykori forradalmárok nem kapták meg azt az elismerést és megbecsülést, amely hitük szerint járt volna nekik. Idős, keserű, sokat bántott emberek figyelték egyre kiábrándultabban és dühödtebben a vagyonátmentés arcpirító műveleteit, a privatizáció trükkjeit illetve annak a hatalmi kontinuitásnak a továbbélését, mely a forradalom egykori leverői és az új rend képviselői között, mondjuk így, árnyalódott.

Antikommunista magányukkal többnyire a társadalom sem kívánt osztozni, miközben gyakorta ők váltak szélsőséges artikulációk forrásaivá, ritkán volt valódi közük modernizációs folyamatokhoz, az egykori forradalom dühödt és vad perspektívájából néztek, és néznek gyakran ma is a világra, amely egyre idegenebbül és érthetetlenebbül változott. A szabadság mámora kétségbeesett nosztalgia tárgya maradt, soha nem kapták vissza.

A rendszerváltás óta szenvedélyes vita tárgya, ki ötvenhat „igazi" örököse, a Fidesz-politikus Wittner Mária, netán a méltatlanul kifütyült Göncz Árpád, vagy a „pesti srác", aki szorosabb szülői felügyelet híján már tizenöt évesen dobálta a Molotov-koktélt, vagy lődözte az égő tankból menekülő orosz katonákat. A kommunista Nagy Imre azzal vált a forradalom és szabadságharc emblematikus figurájává, hogy a gyámoltalan és szorongó kezdet után beállt az események fénykörébe, majd elárultatása és megkínzása után is az „Egészet" képviselte, vagyis azokat is, akik vele nem érettek egyet, akik többet és radikálisan mást akartak, s akik – ha győz ez a forradalom – valószínűleg őt magát is félreállítják végül.

Ötvenhat másik titka, hogy ez volt az utolsó, hagyományos, az egykori tizenkilencedik századi polgári forradalmakkal rokonságot tartó társadalmi mozdulat, amely ráadásul komoly lelki, érzelmi konvertibilitással bírt, fősodra pedig elkeseredett szabadságharcba torkollt, a kicsi, az esélytelen küzdött a lomha és brutális nagy ellen, mint ahogy megesett már a magyarok történetében oly sokszor.

Ötvenhatot folyamatos marakodás, türelmetlen és kirekesztő képviseleti igény kíséri. Kibírja. Ahogy ötvenhat mint eszmény kibírta Kádárék hazug rongyszőnyegeit, kibírja az egykori forradalmárok keserűségét is, és kibírja az aktualizálás szánalmas kaparászását, a giccset, Hollywoodot, a rockoperát, a tömjént. Ötvenhat kibírja a Köztársaság téri lincselés színpadi bemutatóját. De kibírja azt is, hogy forradalmároknak neveznek olyanokat, akik legfeljebb kődobálásban és autógyújtogatásban jeleskednek, ha éppen úgy hozza a helyzet.

A csodák azért lehetnek csodák, mert elbűvölően állóképesek.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A csatának vége

"Megépült 253 kilométernyi csatorna Szegeden, otthononként 120 ezer forintos önrésszel, miközben… Tovább olvasom