Pukkantgatunk

Az angyalkák énekét és a csilingelő karácsonyi melódiákat lassan kiszorítja hallójáratainkból a tűzijátékbombák durranása, a bejgliillatot a rakéták kénes füstje váltja fel. Az óévbúcsúztatást manapság a különféle pirotechnikai eszközök uralják. Beled önkormányzata például a polgármester szerint azért nem rendez tűzijátékot szilveszterkor, mert tíz-tizenöt háznál úgyis lőnek ki rakétákat, a fényeket a település szinte minden lakója élvezheti. Biztosan vannak, akik élvezik is – e sorok írója nem tartozik közéjük.

Nyilván nem az én lelki békém megőrzése embertársaim legfontosabb feladata, nem is várom el senkitől. De azt sem veszem jó néven, ha megcéloznak egy rakétával a Széchenyi téren az óév utolsó éjjelén, a Kárász utcán pedig sorban pukkannak az orrom alatt a petárdák. Az ember csak szökell, s tollkabátja bélésének szállingózó pihéi követik.

Tudom én, hogy tilos a petárdázás. Tudja az is, aki megveszi – hiszen pult alól, kézből kézbe kapja meg. Tudja a rend őre is – csak éppen sosem hallottam még olyanról, hogy valakivel megfizettették volna a 100 ezer forintos bírságot. A hatályos kormányrendelet életszerűségét ugyancsak jelzi: az általam megkérdezett eladók egyetlen olyan emberre emlékeztek, aki 4 éve visszavitt egy tűzijátéktelepet, mert nem tudta újév reggelén 6 óráig felrobbantani azt.

Én tudom, hogy tilos a petárdázás. De hogy nem a pezsgőspalackok pukkanása veri fel az én kedves kis falumban a szilveszter éjjel csendjét, az biztos. S reggel zöldell a járda az apró pirotechnikai elem után maradt fecniktől, derék német juhászunk pedig a világ végéig menekülne a durrogás elől – elődje egyszer alig talált haza egy hangos éjszaka után: neki februárig tartott a különös szilveszter.