Szeretésszámláló

Like, tetszik. Nem tudom, van-e szó, amelyből olyan gyorsan lett a fonetikus átírás után megszokott és nagyon gyakran használt magyar kifejezés, mint a lájk, a lájkolás, ráadásul teljes igeragozással. Biztosan a gyerekeimtől hallottam először ezt a kifejezést, amikor jó néhány éve boldogan újságolták, hányan lájkolták egy nap alatt a közösségi oldalra feltett, szerintük atomjól sikerült fotójukat.

Mára én is lájkolok, megadtam magam, haladok a korral, de azért jobbára csak értékesnek ítélt bejegyzéseket, szövegeket, képeket kevésbé, vicceseket meg egyáltalán nem. Miután évi maximum háromszor-négyszer osztok meg valamit – posztolok –, nem nagyon nézem, hány embernek teszik és név szerint kinek.

Máshogy vannak ezzel a kiskamaszok, de még a látókörömbe került 40–50 közötti szingli családi állapotú hölgyek is. Ők nézik és nagyon meg tudnak sértődni, ha kevés a lájk. Az még csak a kisebbik baj, ha ez önbizalomhiányt okot, a szuperérzékeny kamaszoknál durvább is lehet végkifejlet. Nem véletlen, hogy több közösségi oldal is teszteli azt a megoldást, hogy a lájkok száma nem látszik majd „kifelé", csupán a poszt írója vagy megosztója tud majd róluk.

Nem arról van szó, hogy a közösségi óriás beleunt volna a lájkolgatásba, ezek osztogatása a Facebook szinte legfontosabb alkotóeleme. A felhasználók nagy része akkor gondol értékesnek egy mások által megosztott tartalmat, ha azt látja, záporoznak rá a lájkok – sokan csak akkor szentelnek figyelmet bárminek, ha úgy vélik, ez mások számára is értékes.

A baj, hogy ez a fajta értékelés, a közösségi oldalas szeretésszámláló hamis.