Szúnyogok

Sokáig, évtizedekig azzal kérkedtem, bosszantottam környezetemet – miközben szünet nélkül csapkodták magukat és szentségeltek –, hogy nem szeretnek a szúnyogok, messze elkerülnek, azt sem tudom már, milyen a csípésük és milyen érzés állandóan vakarózni. Ilyenkor vagy irigykedve-hitetlenkedve néztek rám, vagy olyan szavakat, kifejezéseket ismételgettek, amiket nem jó kedvében használ az ember. Vagy a kettőt kombinálták.

A szótárat nem kell frissíteniük. Jelentem: engem is újra megtaláltak a szúnyogok és szívják a véremet. Előfordult, hogy családnyian telepedtek meg a karomon és jóízűen falatoztak (egészségükre!). Szívták, sőt szívják a vérem. Elhessegetem. Elhessegetjük, irtjuk, illetve mostani szóhasználattal gyérítjük őket. Olykor ez utóbbi sem sikerül... Egy-egy nagyobb támadásnál úgy érzem: mi emberek csak azért létezünk, hogy nyaranta ezek a kis állatkák jól érezzék magukat. Egyértelműen alattuk vagyunk a táplálékláncban.

Szavaink, kifejezéseink, állandósult szókapcsolataink is több állatvilágból kölcsönzött hasonlattal élnek. A szúnyog vérszívó, a légy piaci, a szamár buta, az ökör következetes, a hal néma, a kutya hűséges, a hangya szorgalmas, a róka ravasz – és még sorolhatnánk.

Ezek tulajdonságok (is), amelyek ránk, emberekre is jellemzők. És éljük napi állatmesénket. Hol ravaszkodunk, hol hűséget tettetünk, ilyenekkel találkozunk nap mint nap – és a vérszívóktól képtelenek vagyunk megszabadulni. A szúnyogoktól könnyebb.

Egy-két (ember)társunkra gondolva, akár szerethetnénk is őket.