Utolsó csengőszó

Ezennel a 2018/19-es tanévet lezárom – azt gondolom ennél szebb mondatra egyik diák sem vágyott jobban szeptember elseje óta, vagy legalább is az elmúlt 1-2 hónapban, hisz akkor már érzi a gyerek, hogy hamarosan vége. Emlékszek annak idején én is epekedve vártam a június 15-ét. Persze már az utolsó hét a lazításról szólt, netán egy-két javító dolgozatot írattak velünk a pedagógusok, de mondhatni, már a ráhangolódásé volt a főszerep. Idén még a pünkösd is ezt erősítette, hiszen a két és fél hónapos nyári szünet előtt „bemelegítésként" egy hosszú hétvégét is kaptak a gyerekek és a tanárok, hiszen titkon az utóbbiak is várják a pihenést.

Milyen jó is végre egy olyan hétvége, ami nem a leckeírásról szól, amikor több héten keresztül nem terhel vasárnap délután az a gondolat, hogy holnap megint hétfő, megint iskola, megint tesi, matek, földrajz és kémia. A most hétvége még az ünneplésről szól, péntektől ballagások és tanévzárók tömkelege, aztán elcsendesül a tanterem, még az érettségizőknek kell kitartaniuk egy kicsit a szóbelik miatt. Talán nekik lesz a legfurább érzés, hogy nem kell tankönyvet a kézbe venni, hogy nem kell majd minden reggel 8 órára iskolába menni, hiszen az egyetemen már lazább az élet. Eleinte nekem is nehéz volt elhinni, hogy többet nem kell matekórán vagy fizikán szenvedni, a vasárnap délutánom nem arról szól majd, hogy a képleteket magolom, meg már előre a szekrényugrás miatt aggódok.

Az egyetem más, ott már mindenki a maga ura, és ha okosan csinálja az ember, még a vizsgaidőszakot is gyorsan átvészeli. Most felnőtt fejjel már azt mondom, nem is olyan rossz iskolásnak vagy egyetemistának lenni. A két és fél hónap pihenésért majdnem megéri a több mint kilenc hónapnyi szenvedés, hiszen ahogyan Janne Teller is mondta: „Iskola nélkül vakáció sem lenne."