Titokzatos Szent Iván-éj: szerelmi jóslás az élőnek, gyümölcs a halottnak

Egykor az év legrövidebb éjszakája volt a június 23-ról 24-ére virradó Szent Iván-éj. Korábban a csillagászati nyár kezdete június 24-re esett, de a tropikus időszámítási mód sajátossága és a korábbi naptárreformok következtében ma már általában június 21-én következik be a nyári napforduló. A tisztító, gonoszűző tűz azonban maradt Szent Iván éjjelén - de nem Keresztelő Szent János tiszteletére lobogtak először a máglyák, hogy segítsék a fényt és elűzzék a sötétséget.

A Magyar Néprajz írja: a napfordulók azoknál az ókori népeknél lettek ünnepnapokká, amelyek először tértek át a szoláris, azaz napév szerinti időszámításra, és ahol jelentős napkultusz alakult ki. A kereszténység kialakulásakor a Római Birodalom már a Julius Caesar-féle szoláris naptárt használta, a megszemélyesített napot különféle istenek alakjában tisztelték.  A kereszténység a 4. századtól kezdve a téli napfordulóra tette Krisztus születésnapját, jelképesen a „legyőzhetetlen nappal" azonosították. A napév szerinti időszámítással és a naptisztelettel függött össze a nyári napforduló ünneplése rítusokkal, tűzgyújtással: az 5. századtól ez is keresztény ünnep lett, keresztelő Szent János ünnepe.

Iván valójában János, és nem is csak miatta gyújtogatnak

Az európai népek nyári napfordulós szokásairól részletesen olvashat korábbi írásunkban. A "pogány" magyar népi szokások szerint is fontos ünnep volt az év legrövidebb éjszakája, de a kereszténység felvétele óta nálunk is Szent Iván napjához (éjjeléhez) kötik a nyári napfordulót. Az egyház erre a napra helyezte a szent születésének időpontját, mint a fény és a világosság győzedelmét a sötétség és a halál felett. Félve jegyezzük meg, hogy innentől kezdve ezen a féltekén nem hosszabbak, hanem rövidebbek lesznek a nappalok, tehát egyre nagyobb teret foglal a sötétség.

Az Iván elnevezés a régi magyar Jovános, Ivános alakból ered, illetve a János név szláv formájából, régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A hónap római elnevezéséből is látszik, hogy a június Júnó istennő hónapja, aki a házassággal megszentelt szerelem pártfogója. Egykor a házasságok jó részét is Szent Iván környékén, de legalábbis nyáron kötötték, így ebben az időszakban különösen sok gyermek fogant.

Az éjszakához kapcsolódó szokások is kapcsolódnak a termékenységhez, fényhez-sötétséghez, élethez-halálhoz. A rítusok egy része egyházi eredetű, más része attól független, és sokkal-sokkal régebbre nyúlik vissza.

Szent Iván-éji tűzugrás tavaly a Múzeumok Éjszakáján Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumnál. Fotók: Kuklis István

A legismertebb eleme a szentiváni szokásnak a házasságjóslás, szerelmi varázslás; a legismertebb rítus a Szent Iván-napi tűzugrás. Amikor a szalmából, többféle fából megrakott tűz fölött a lányok átugráltak, a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából sokféle jövendölést lehetett kiolvasni. Az utóbbi években egyre több helyen elevenítik fel a tűzugrás hagyományát, ugrálnak nők, férfiak vegyesen.

A máglya alapanyaga tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett. A tűzrevalót egyes helyeken a lányok gyűjtötték, másutt ez a fiúk feladata volt. Szent Iván estéjén kocsival mentek végig a falun Egyházgellén, minden házhoz bekiabáltak: "Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét!/Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!"

Az ugrásra – a múlt század végi szegedi leírás szerint – tréfásan így biztatták a résztvevőket: "Ne félj, pajtás, ugord át, nem süti meg a pofád!" A tűz átugrása közben párosító, kiházasító dalokat énekeltek, ezek sokszor igen hosszúak voltak, mert a falu, környék összes fiatalját "összeénekelték" egymással. Ismert a mondás: "Hosszú, mint a szentiváni ének"

Mihálygergén a búzavirágból font koszorút, amellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták. Úgy tartották, akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni. Volt, ahol a hajadonok körbetáncolták a máglyát, majd miután az utolsó parázs is kialudt, kenderföldre heveredtek le hazafelé. Aki után felegyenesedett a letiport kender, az még abban az évben férjet talált magának - ha kipróbálják, lehet, hogy magyarázkodniuk kell a kenderföld tulajdonosának!

A tűzbe egyébként illatos, gyógyító füveket is szórtak az asszonyok: a Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló szerepe is volt, közvetlenül a tűz átugrálása, valamint a felette füstölt különféle növények révén.

Meztelenül szedve hatékony a gyógyfű

Menyhén, Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek. Tardoskedden a tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás" ellen. A mezítelenül szedett gyógyfüveknek egyébként különösen erős hatásuk van, ha Szent Iván éjjelén szakajtjuk le azokat. Ez teljesen költséghatékony szórakozás, és nem kell hozzá kiöltözni - ha pedig van otthon tűzszínű gyertyájuk, hazatérve szerelmi varázst is űzhetnek.

Vegyenek elő egy sárga, narancssárga vagy piros - ez utóbbi a legjobb - gyertyát. Karcolják az aljába a kiválasztott nevét, majd gyújtsák meg. A gyertyát teljesen el kell égetni úgy, hogy egy kicsit éjfél után is égjen - tanácsolta Marton Gabriella jósnő.

A legromantikusabb persze a szerelmi varázslás, de sok más indoka is lehetett a határban ilyenkor gyújtott tűznek. Sokszor az egymás melletti falvakban is különböző céllal, magyarázattal gyújtották a máglyát. A Nyitra megyei Pogrányban gazt égettek, azt tartották, hogy tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés. Nagyhinden úgy vélték, nem veri el a határt a jég, amerre a tűz füstje száll. Tardoskedden a dögtől és a ködtől akarták így megóvni a határt. Az Ipoly menti falvakban a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, és a tűz átugrálása előtt és után meghevertek a kenderföld szélén. Itt nem az emberi, hanem a kendertermékenység-varázslás volt a cél.

Az elhunytak is érzik az alma édes ízét

Az északi féltekén ekkor már nem hogy virágzik a növények egy része, de termést is hoz: a Szent Iván-éji tűzbe nagyon sok vidéken dobáltak gyümölcsöt. Szomorú magyarázatát adták a szokásnak a Magyar Néprajz szerint: akinek elhalt kisgyermeke van, így juttatja gyümölcshöz a túlvilágon. Más magyarázat szerint, aki a tűzbe aszalt körtét, almát vet, és ebből eszik, az nem betegszik meg.

Baranya megyében a sírokra is tettek a sült almából, míg Csongrád megyében azt tartották, hogy a tűzbe dobott alma édes ízét az elhunyt rokonok is megízlelhetik. Szeged környékén tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmúlasztására vagy megelőzésére.

Az Ormánságban élt az a hiedelem, hogy amelyik anyának meghalt kisgyermeke van, annak Szent Iván-nap előtt nem szabad almát ennie, mert megeszi a mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját. Topolyán a tűz parazsába tették az almát, azt tartották, hogy aki abból eszik, nem fog fájni a torka. Akinek meghalt a kisgyereke, az nem ehetett belőle, mert elenné a halott kisgyereke elől.

Érdekes, hogy ezek a tilalmak, eltorzult formában, olyan vidékeken is éltek - mint például a Tápió menti falvak -, ahol emléke sem volt meg a Szent Iván-napi tűznek, tűzugrásnak. Errefelé úgy hitték, hogy aki Szent Iván-nap előtt gyümölcsöt eszik, annak kiskorában meghal a gyermeke. Azok az asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, nem ettek ilyenkor cseresznyét.

Ekkor érett az úgynevezett szentiváni alma is. Bálint Sándor  írt róla: a század elején még szokás volt, hogy Szeged egyes városrészeiben gyerekek járták az utcát, így kiabálva: „Hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát!" A háziak a kerítésen át az ünnepre érő szentiványi almát, más gyümölcsöt vagy aprópénzt szórtak. A szokás egyik magyarázata szerint a kiszórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg.

Természetesen ők sem maradhatnak ki: az év - akkor még - legrövidebb éjszakáját megelőző napon zöldellő faágakat tettek az ajtókra, ablakokra - még a tyúkólakra is -, hogy megelőzzék a rontást, elűzzék a boszorkányokat. Még nem késő szedni néhányat, tegyen a biztonságáért!