Ahol előkelően lehetett csak veszíteni

 

Az 1880-as évektől Lóversenytérnek hívták a mai Vadaspark lakópark, készenléti rendőrség és a vasút közötti területet. Egy­kor 4-5 ezer ember is szorongatta ott a fogadószelvényt: volt körpálya tribünnel, totalizatőrrel, kalapos nagysádokkal, feszes tisztekkel és kis­pénzű bámészokkal, vagyis mindazzal, ami akkoriban a ló­­sporthoz tartozott.

Léhán veszíteni

Az első szegedi lóversenyt 1885-ben rendezték ott. Még sem bukméker, sem totalizatőr nem volt, és állami engedély hiányában az óvatos szegediek csak pár piculában fogadtak. Az 1910-es évek elején a Monarchiában az arisztokraták, a polgári elit és a tiszti kar számára sikk volt kilátogatni a lóversenyre. A filléres állóhelyeken pedig a városi nép is jól szórakozott; az iparosok, kereskedők, munkások kis pénzekkel is játszhattak és nyerhettek, és ennek megvolt a maga varázsa.

A Szegedi Gazdasági Egyesület 1909-ben építtette a körpályát, és október 3-án rendezték az első modern lóversenyt Szegeden. A Délmagyar­ország negyedik száma 1910 májusában a lóversenyről már mint társasági eseményről tudósított. Száz magánfogat, ugyanannyi bérkocsi és néhány autómobil szállította ki az előkelő tribün 200-300 főnyi úri közönségét. A korabeli újságírót teljesen lekötötte a hölgyek kalapja, öltözéke – és fogadási balszerencséje. A cikk alapján nem lehet eldönteni: a cikkíró érezhette az előkelők kötelességének, hogy léhán kell veszíteni, vagy pedig a Monarchia krémje számára ez valóban a lóverseny velejárója volt. Bár a lóversenyen az elit és a nép egyaránt megjelent, keveredés azért nem volt. Külön futamot rendeztek a tiszteknek és az al­­tiszteknek, volt külön úrlovas futam, és a mezei gazdák lovai is külön versenyeztek.

Szaharai por és berberek

A háborúig hátralévő években szép időben több ezer ember volt kint a Lóversenytéren. De szép időben a szegedi por szaharai volt, és rövidesen a hölgyek sem öltöztek ki már annyira. Az ok pedig az volt, hogy Szegeden ritkán rendeztek lóversenyt, és ezért nem volt érdemes külön toalettet rendelni. „A színekben sem a nyári színek vezettek, hanem a sötétes árnyalatok. Ka­­lapokban viszont a strucctollasok uralkodtak inkább a pályán” – írta a lap.

1914. július 28-án az Oszt­rák–­Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezután a lovakat és az embereket el­­nyelte a háború. A végén pedig a téren nem versenyt, hanem szpáhifelvonulást tartottak 1919. június 29-én a megszálló katonák. Bálint Sándor néprajzkutató még emlékezett a francia hadsereg arab és berber katonáinak lovasprodukciójára, amit tízévesen látott.

Fiákeres lóverseny

1920 őszén végre újra volt ló­verseny Szegeden. A rendezők a korábbi békeidők társasági eseményét próbálták meg feléleszteni. 4-5 ezer ember lá­­­togatott ki. Divatos parádé már nem volt, csak az uniformisok sokasága volt színes. A női toalettek „a mi szegényes korunkhoz” redukálódtak, ír­­ta a Délmagyarország. 1921-ben ismét kétnapos versenyt rendeztek, ahol „egy-két stilizált női zsokékosztüm keltett feltűnést”. Egy úrlovas bukott és kórházba került, a gazdaverseny egy lova megmakacsolta magát, és a tribün előtt megállt, és ügetőverseny helyett, amúgy szegediesen, fiákeresversenyt rendeztek.

1926 tavaszán különös eset történt: olyan ló nyert a síkversenyen, amelyikre senki sem fogadott. A futam abszolút esé­lyesére hiába tettek milliókat: Feledékeny, Braun lovaggal a nyergében a rajtvonalon fe­ledkezett, és mozdulni sem volt hajlandó. A futamot Slepper nyerte meg, őrá senki sem tett. A nagy izgalmat végül az törte le, hogy Braun megóvta az egészet, mivel a futamot fél órával a meghirdetett időpont előtt kezdték el.

1930-ban eladták a lóversenytéri tribün anyagát, a pá­­lya területét pedig visszakap­­ta a város. 1933-ban még egy utolsó, tribün, zsakettek, ka­­lapok és cilinderek nélküli versenyt rendeztek a téren, de azt az eső verte el. Hamarosan a Lóversenytér név is lekerült a térképről.