Az ökölvívó, Erdei János unokája makói kolbásszal lepte meg a nagyapa egykori ellenfelét

A makói olimpikon ökölvívó, Erdei János hasonló nevű unokája jó egy évtizede ápolja a kitűnő sportoló hagyatékát, gyűjti a vele kapcsolatos emlékeket. A világhálón is figyeli, hogy valahol szóba kerül-e a nagyapja.

Így bukkant rá a Pravda SK című szlovák napilap egyik interjújára, ami Ján Zachara olimpiai bajnok ökölvívóval készült 90. születésnapja apropóján, és amelyben a híresség felelevenített egy kedves történetet Erdei Jánossal kapcsolatban.

Aranyéremért kolbász

A két bokszoló 1952-ben a helsin­­ki olimpia negyeddöntőjében mér­­kőzött egymás ellen. Itt szoros küzdelemben, pontozással a szlovák ökölvívót hirdették ki győztesnek. Amikor Erdei gratu­lált neki, azt mondta: ha már megvertél, nyerd meg az olimpiát! Ha sikerül, kapsz tőlem egy szál igazi makói kolbászt! Ján Zachara nyakába aranyérem került, Erdei János pedig állta a szavát: mivel Makón a család gazdálkodott, sertést is tartott, egy saját vágásból származó, makói hagymával fűszerezett csípős kolbásszal lepte meg sporttársát.

A csehszlovák csapat tagjai 1952-ben, rajta bekarikázva Ján Zachara. Ezt a fotót is Erdei János vitte ajándékba nagyapja ellenfelének.

– Ezt a sztorit én nem ismertem – mondta lapunknak az unoka. Mint fogalmazott, nagyapja akkoriban minden bizonnyal elmesélte a családban, de aztán idővel feledésbe merült, és olvasni sem olvasott róla.

Miután megtudta, hogy a 90 esztendős szlovák olimpikon még mindig jól emlékszik a nagyapjára, elhatározta, hogy felkutatja, majd meglátogatja. Írt a szlovák napilap újságírójának, aki az interjút készítette, ő pedig készséggel segített neki felvenni a kapcsolatot Ján Zacharával. Mivel az unoka szlovákul nem beszél, tolmácsot is szerzett: Felvidéken élő, párkányi, egykori középiskolás levelezőtársa, Kovács Ivett vállalkozott a feladatra.

Ján Zachara ajándékai egykori ellenfele unokájának.

Tisztelték egymást

A látogatásra a napokban került sor, s mint Erdei János fogalmazott, megérte a hosszú, fáradságos utat. Ján Zachara a Trencsén melletti Új­­tölgyesen lakik, ott keresték fel.

– Bár 90 éves, kiváló szellemi és fizikai állapotban van – mondta nagyapja egykori ellenfeléről a makói unoka. A két neves bokszoló egyébként – ez a beszélgetésből is kiderült – nagyra becsülte és tisztelte egymást, az emlékezetes olimpiai meccs után Erdei János saját készítésű ajándéktárgyat is küldött ellenfelének.

Ján Zachara és az unoka, Erdei János.

Erdei János most két dedikált ön­­életrajzi kötetet kapott Ján Za­­charától, no meg egy díszes poharat, ami a 90. születésnap tiszteletére készült. Ezt ő olyan korabeli újságok, fotók és karikatúrák má­­­­so­­lataival viszonozta, amelyek Magyarországon láttak napvilágot Zacharáról. Ezeket nagy örömmel fogadta, többségüket még csak nem is látta korábban. És természetesen hozott neki egy szál eredeti makói kolbászt is, amit ugyancsak jó szívvel fogadott.

– Mi nem tartunk disznót, de van olyan ismerősünk, aki tudott adni. Ez is ugyanolyan ízesítésű, mint az, amit nagyapám több mint fél évszázada ajándékozott a szlovák bokszolónak – mondta.

Vereség nászajándékba

A nagyapa egyébként az emlékezetes helsinki meccs előtt, 1949-ben Budapesten egy válogatott mérkőzésen is öklözött vele. Akkor Erdei János győzött, és Ján Zachara mosolyogva idézte fel: a találkozó után nem sokkal nősült, és Erdei Jánostól ezt a vereséget kapta nászajándékba. A felesége 2012-ben meghalt. Azt, hogy jó kondícióját meg tudta őrizni, Ján Zachara elmondása szerint annak is köszönheti, hogy mindennap kilátogat a sírjához. A temetőbe pedig 105 lépcsőfok vezet fel, amit így naponta rónia kell.

Az 1949-es meccsen Erdei János (jobbról) győzött.

Erdei János (Makó, 1919. november 2.– Óföldeák, 1997. január 10.) paraszt szülők gyermekeként született. Az ökölvívást 1934-ben, Makón kezdte, 1938-ban Szeged bajnoka lett, majd Budapestre költözött, a MAC igazolta le. 1943-ban lett először magyar bajnok, s ugyanabban az évben volt először válogatott – egy évre rá ismét magyar bajnok. A második világháború idején hazatért, átmenetileg itthon sportolt, majd 1949-től a Ferencváros színeiben. Újabb három alkalommal nyert harmatsúlyban országos bajnokságot, amely egyben számára már az örökös magyar bajnoki címet jelentette. Más nemzetek versenyzőivel harmincegy mérkőzést vívott. Az 1952-es helsinki olimpián ötödik lett. Sportkarrierjének egy szemidegsérülés vetett véget 1953-ban – ezt követően sportszakemberként, illetve köszörűsként dolgozott nyugdíjazásáig.

A makói református ótemetőben, olimpiai formaruhájában és a Himnusz elhangzása közben helyezték örök nyugalomra. 2009 óta viseli nevét a makói sportcsarnok, emlékét ökölvívótornával, illetve a sportcsarnok falán, a makói olimpikonok emléktábláján is őrzik.