2008.02.13. 19:58
Hetvenkét éve házasok Vinczéék
Maroslele - Valentin-napkor a szerelmesek leggyakoribb kívánsága: együtt megöregedni. A hosszú, boldog közös élet csak keveseknek adatik meg, mi azonban találtunk egy házaspárt, amelynek ez sikerült. A maroslelei Vincze József és felesége, Julika néni hetvenkét esztendeje kötött házasságot, mindmáig vidáman, szeretetben töltik napjaikat.
Mi a titkuk? Azt mondják, mindenekelőtt az, hogy türelmesek, tisztelik, becsülik egymást.
A maroslelei Vincze család József Attila utcai otthona rendezett, takaros, a kert nemkülönben – látni, hogy gazdái dolgosak, rendben tartják. Mi ebben a különleges? Csupán annyi, hogy a ház ura, Vincze József kilencvenhét esztendős, felesége, Julika néni – lánykori nevén Pernye Julianna – pedig kilencvenhárom. Ilyen kort megélni önmagában is szép dolog, ám talán még csodálatosabb, hogy hetvenkét esztendeje élnek együtt boldog házasságban. Próbáltunk utánajárni, él-e valahol az országban olyan házaspár, amely még ennél is régebben lépett frigyre – nem találtunk ilyet. Vinczéék egyébként mindketten a falu szülöttei, és ma is abban a házban laknak, amelyben Józsi bácsi felnőtt.
Hogyan ismerkedtek meg? Józsi bácsi több mint hét évtized távlatából is jól emlékszik, hogy vasárnaponként a faluban sétálgatva vetett szemet Juli nénire. Találkoztak, beszélgettek, ismerkedtek. A lelei legény udvarolni kezdett, és alig három hónapi ismeretséget követően megkérte a lány kezét, aki, mint a látogatásunkkor előkerült esküvői fotó is tanúsítja, igen csinos volt. Ezek után nem is csoda, hogy a kérdésre, nagy szerelem volt-e, mosolyogva bólintottak mindketten. A szerény lakodalmat 1935 őszén tartották, ötven-hatvan vendéggel. A kézfogókor Józsi bácsi huszonnégy esztendős volt, arája huszonegy. Abban az évben még szeptemberben is meleg, nyári idő volt, mintegy megelőlegezve a napsütéses éveket, évtizedeket.
Nem volt könnyű, dolgozni kellett – mesélt a közös élet kezdeteiről Józsi bácsi. Ő az anyai nagymamájánál, egy szem árva gyerekként nőtt fel. A szüleitől örökölt egy házat és némi földet – ez volt az alap az induláshoz, no meg tanult szakmája, a cipészet és a szíjgyártás, bőrművesség. A ház ura a műhelyben dolgozott, felesége segített neki, és a háztartásban serénykedett, s közben gazdálkodtak. Átvészelték a második világháborút, Józsi bácsinak ugyanis, mivel a honvédség megrendelésére is dolgozott, a kötelező szolgálatot pedig már korábban teljesítette, nem kellett katonáskodnia – de legalább ilyen szerencsésen élték túl az ötvenes éveket. „Cselédként jártunk dolgozni a saját földjeinkre" – jegyezte meg Józsi bácsi.
A dolgos éveket két gyermek születése aranyozta be: előbb József született meg, aki már túl van a hetvenen, építész lett belőle, és Gyomaendrődön él. Magdolna Nagylakra ment férjhez, ott lakik, ma nyugdíjas pedagógus. Mostanra három unoka és négy dédunoka is tartozik a családhoz. Vinczéék reménykedve várják, hogy ükunoka is érkezzen. A gyerekek kerültek szóba akkor is, amikor azt kérdeztem a kedvesen mesélő öregektől, melyik az az időszak, amire a legszívesebben emlékeznek vissza. – Amikor középiskolába kerültek. Láttuk, hogy nem volt hiába a nevelés és az értük meghozott megannyi áldozat, láttuk, hogy van bennük ambíció a tanulásra, és nagyon büszkék voltunk rájuk – mondták.
Kegyelmi lakodalom után, koronaékszerre várva
A hetvenedik házassági évfordulót, amelyet Vinczéék már megértek, és mint mondták, szerény családi ebéddel, öt-hat vendéggel ünnepeltek meg, kegyelmi lakodalomnak hívják. Amikor a hetvenötödiket is köszönteni fogják, arra már azt kell mondani: koronaékszer lakodalom. Józsi bácsi azt mondta, erre egyelőre még nem készülnek, de valószínűleg ezt is egy családi ebéddel teszik emlékezetessé. A hetvenötödiken túli évfordulóra már kifejezés sincs a magyar hagyományokban.
Megkerülhetetlen a kérdés: mi a hosszú, boldog házasság titka? Józsi bácsi azt mondja: mindenekelőtt a türelem. Sosem mondtak egy rossz szót sem egymásra, tisztelik, becsülik, szeretik egymást. Ha kell, vigasztalja egyik a másikat, támaszt nyújt neki. És még valami: mindketten hívő katolikusok. Hisznek az ima erejében, mert az mindig, mindenen átsegítette őket. Józsi bácsi példát is mond. Amikor a világháború végnapjaiban utasítást kapott, hogy szedje össze a holmiját, és az oroszok elől vonuljon a Dunántúlra, Szegeden megszállva elalvás előtt segítségért fohászkodott, és másnap reggel úgy érezte, egy láthatatlan kéz szinte húzza magával, visszafelé Lelére. Engedelmeskedett az ösztökélésnek, az utolsó komppal jutott haza. Úgy gondolja, ennek köszönheti, hogy életben maradt – falubeli ismerősei, akik Nyugat-Magyarországra mentek, szinte mind egy szálig odavesztek.
A Vincze házaspár napjai manapság nyugalomban telnek. Bár az időskori nyavalyák olykor előveszik mindkettőjüket, jól vannak, képesek ellátni magukat. Józsi bácsi a ház körül, a kertben dolgozik, de apróbb munkákat olykor a műhelyben is elvállal, Julika néni pedig mos, vasal, takarít, és bár hét közben a menzáról hoznak nekik ebédet, szombaton és vasárnap főz, még süteményt is süt. Sokat beszélgetnek, időnként a tévét is nézik, olvasnak, elalvás előtt pedig kártyapartikkal múlatják az időt. Hálásak minden együtt töltött percért, és úgy érzik, amit idáig megéltek, beteljesítette az álmaikat.
