Szeged egyik – ha nem a legnagyobb – szégyene

Szeged kellős közepén, a belváros szívében, az egyik legfrekventáltabb helyen, a Dugonics téren áll a Szegedi Tudományegyetem patinás központi épülete. A városlakók, az egyetemi ifjúság, de a hazai látogatók és a külföldi turisták is szinte nap mint nap, akár többször is elmennek előtte, így gyakran szembesülnek annak sajnos kívülről nyomasztó, lepusztult állapotával. Saját sok évtizedes egyetemi és általános szegedi tapasztalatom: ez annak ellenére van így, hogy az épületet igen gyakran tatarozták, ami nem kevésbe kerülhet.

Akkor vajon mi lehet az oka az elhanyagolt külsőnek, a szép városunkat elcsúfító jelenségnek? Nincsenek jó kőműveseink? Nem kaphatók jó építőanyagok (cement, homok, mész), időt álló homlokzatfestékek? A hibát nem ebben látom, mert az anyagokban minden eddiginél nagyobb a választék, jobbnál jobb anyagok, de korszerűbb technológiák is rendelkezésre állnak.

A málladozó, folyamatosan pusztuló kinézetnek tehát csakis a következő okai lehetnek. Nem számolva a hozzá nem értéssel, legnagyobb súllyal a nemtörődömség, „nagyvonalúság", a felületesség (pl. a fővállalkozó és/vagy az alvállalkozó részéről), a munkafegyelem (elsősorban az adott technológiák) be nem tartása, a sietség, a kapkodás, anyag és munka „elspórolása", minden vonalon az ellenőrzés hiánya, és esetleges összefonódások a különböző résztvevők között. Talán még ezek között is a legfontosabb az ellenőrzés kérdése (leghatásosabb lehet egy, a megbízó által alkalmazott független, meg nem alkuvó, a felelős munkavégzést biztosító művezető ellenőr jelenléte). Annak, aki megfigyelte a homlokzaton végbemenő változásokat, pusztulásokat, világosan látható volt, hogy ezek mindig az előző tatarozáskor a fal felületről el nem távolított régi malter maradványokból indultak ki, és gyors ütemben onnan folytatódtak. Ha ezeket meghagyva friss habarccsal körülveszik, körülötte hamarosan felpúposodik a vakolat, és megkezdődik a mállás, akármilyen jó anyagokat is alkalmaznak. Az egyetemen és más középületeken látható málladozás és lepusztulás nyilvánvalóan következménye annak, hogy a korábbi vakolatot tisztességesen nem távolították el, és utána a felületet nem portalanították, vízzel nem mosták le, és nem itatták át, amivel az új habarcs tapadását biztosíthatták volna. A megoldás tehát adott, és noha a nemesvakolat alkalmazása most sem lenne ábránd értékes épületeinken, mégis nagyon megfelelhetne az erős cementes vakolatra alkalmazott kültéri műanyag diszperziós festék is az említett technológia betartása esetén. És ekkor talán, ha nem is 30 év, de legalább 20 év tartósságra számíthatnánk, és esetleg csak a fakult vagy megunt festékszínt kellene alkalmanként váltanunk a tartós alapra alkalmazva.

dr. Bán Miklós, tanár,
Szeged