Má mé jönnének vissza?

Hetek óta tervezzük, hogy megnézzük a Kogart-kiállítást a Reökben. Munka mellett/után nehéz erre időt szakítani – bár sokszor eszünkbe jut: a világban sok helyen este 8-ig, 10-ig, bizonyos napokon akár éjfélig vannak nyitva a képtárak – de ez a szokás hozzánk még nem „gyűrűzött" be.

Szóval munka után, 5 órakor tudjuk meglátogatni a Reököt. Visszük magunkkal a nyári, szabadtérire szóló jegyünket – merthogy a nézőtéren azt mondták be, azzal a jeggyel ingyen látogatható a kiállítás. Nem tették hozzá, hogy csak augusztus 31-éig. A pénztárban azt mondják, rajta van a jegyen is (nincs rajta – csak annyi: „A REÖK egyszeri belépésre jogosít", ami ugyan nyelvtanilag helytelen, de időbeni korlátozást nem tartalmaz). Most azon gondolkozunk el, ha már – nagyon helyesen – megadják ezt a lehetőséget, hogy be lehet menni a szabadtéri jeggyel – miért nem a kiállítás szeptember 19-ei zárásáig?

Sebaj, bejutunk. Még az első szint felénél sem tartunk, amikor feltűnik egy öltönyös úr. Háromszor is elmegy mellettünk, s látjuk, ez nem véletlen. Ahogy az sem, hogy mindannyiszor teátrálisan megnézi az óráját. Alig múlt fél hat. Felmegyünk a második szintre. Egy fiatalember mindjárt megkérdezi: voltunk már az előző szinten? Voltunk, mondjuk. Jó, mert itt mindjárt zárnak. Öt óra negyven. Még van húsz percünk, nem? Nem, válaszolja, öt ötvenkor zárják az ajtókat. Szobáról szobára megyünk, s mögöttünk rögtön látványosan, dübörögve becsukja az ajtókat. Szorosan nyomunkban halad, fizikai kényszer nélkül is tuszkol ki bennünket, s az ajtó azonnal dübörög. Hogy nem sikerül elmélyülten gyönyörködni a valóban kitűnő festményekben – az nagyon enyhe megfogalmazás. Kolléganője – látván kínunkat – megszán bennünket, s azt mondja, ha a pénztárban ráíratjuk a jegyünkre, másnap visszajöhetünk. Rendben. Lemegyünk a pénztárhoz, s kérjük az ott lévőket, írják rá a jegyünkre, amit szükséges, hogy később visszajöhessünk.

– Má’ mé’ jönnének vissza? – kérdi a legilletékesebb, a biztonsági őr. Hát, nem sikerült végignézni, és … – rebegjük.

- Má’ mé’ jönnének vissza? – hangzik ismét a kérdés, nem először és nem is utoljára.

Szóval, hogy a kollégájuk azt mondta (mellesleg ez logikusnak, normálisnak is tűnik)… – mondjuk, de miután a „Má’ mé’" kezdetű kérdés ismét elhangzik, inkább sürgősen távozunk (öt óra ötvenöt), s miután partnerem elsírja magát, s könnyei közt csak annyit értek, „ez is Magyarország", kezdek teljesen igazat adni a szinte barátommá lett biztonsági őrnek: tényleg, mi a fenéért is mennénk ide vissza?

Magyari Előd