Vissza tudjuk adni az ember értékét, önbecsülését?

A rehabilitáció az orvostudomány értelmezése szerint: az elvesztett fizikai képességek visszaállítása, illetve ezek hátrányainak kiküszöbölése például szakmai átképzéssel, vagy olyan munkahelynek megtalálásával, ahol a rehabilitált tartós munkavégzés folyamán ne szenvedjen el egészségkárosodást.

A rehabilitáció a jogtudomány szerint: valakinek jó hírét visszaállítja, becsületét visszaadja, elégtételt szolgáltat, korábbi jogaiba visszahelyez, a büntetetett előéletéhez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól mentesít.

A rehabilitáció mindkét esetben azt a célt szolgálja, hogy a rehabilitált személy pszichológiai állapota tartósan nyugalmi helyzetet eredményezzen. Érezze azt a szervezett segítséget, amit a társadalom nyújt a bármilyen okból károsodott ember számára, hogy ismét elfoglalhassa helyét a társadalom közösségében.

A jogtudomány által használt rehabilitációs szabályokat törvények írják körül, azok alkalmazását általában a bíróságok gyakorolják, gyakran az érintettek megelégedését, az elégtétel szolgáltatását biztosítva.

Az orvostudomány által szolgáltatott rehabilitációs eljárás már nagyon sok fokozatú, több szereplő együttműködését igénylő, időigényes folyamat. Az első fokozat az elvesztett munka vagy fizikai képesség mértékének megállapítása. Már ebben a folyamatban érdekütközésre kerül sor, azért mert az ügyben eljáró orvos – jellemzően – nemcsak az elvesztett képességek megállapítására szorítkozik, hanem a meglevő képességek léte, annak hasznosítási lehetőségét is mérlegeli. A rehabilitációban ugyanis nem az a döntő ami elveszett, hanem az ami megmaradt.

Az ügyben érintett személy az első megdöbbenés után következő pszichoreflex hatására képességeinek meglétét igyekszik bizonyítani. Teszi ezt azért, mert felrémlik előtte a kilátástalanság, a számtalan hátrányos helyzetből adódó életminőség romlása, korábban vállalt kötelezettségeinek teljesíthetetlensége. Bár tudjuk, mondjuk, hogy a rehabilitáció nem jótékonykodás és nem karitatív tevékenység, mégis gyakori a pszichotechnikai módszerek alkalmazása során az érintett személy reakciója, mely arra irányul, hogyha már az eredeti foglalkozását nem folytathatja – minősítsék rokkantnak. Ez a státus számára megnyugtatóbb, mint például a szakmai átképzés vagy alacsonyabb szintű munkavégzés lehetősége. Ez célneurosishoz vezethet.

Az az érv pedig – mely szerint senki nem született gépkocsivezetőnek vagy CO-hegesztőnek esetleg ácsnak – nem nyugtatja meg, mert az adott szakmában elért minősítése, tekintélye, elismertsége, ebből származó életminősége forog kockán, elveszítheti önbecsülését is. Számára következő életút idegen és ismeretlen, ezért félelemkeltő. Ez a lelkiállapot – az adott esetben – nem csak a fizikai munkát végzőkre jellemző.

A munkahelyi rehabilitáció pedig hazánkban még mindig „gyermekbetegségben" szenved. A munkáltató ha felvállalja a megváltozott munkaképességű dolgozó foglalkoztatását, kérdéses, hogy az a közösség ahova irányítja befogadja-e, a csoportos munkavégzés munkamegosztásában hol fog elhelyezkedni, befolyásolja-e a csoport teljesítményét, ezen keresztül a munkabér igazságos elosztását. Ha pedig egyedül marad, eléri-e a rehabilitáció eredeti célját (például egy portásfülkében).

A rehabilitáció gyakorlati megvalósítása során – úgy vélem – a rehabilitációs bizottságok tagjainak nemcsak a határozat meghozatalában van feladata, hanem a rehabilitált munkakörnyezetét is figyelemmel kell kísérni. A kedvezőtlen hatásokat megfelelő időben meg kell szüntetni. Ebben a folyamatban a pszichiáter és a klinikus együttes közreműködése szükségszerű. Igazolja ezt a pszichiáterkonferencián elhangzottak is, mely szerint nem az anatómiai elváltozás, a defektus, hanem a funkció határozza meg a rehabilitáció lehetőségeit.

A kis és középszintű vállalkozások foglalkoztatnak-e üzemorvost, igénylik-e az időszakos egészségügyi alkalmassági vizsgálatokat? Elvárható-e tőlük, hogy a megváltozott munkaképességű dolgozók részére fenntartott munkakört vagy munkahelyet jelentsenek be a munkaközvetítő irodáknak?

A nagyvállalatok vezetői a jelenlegi foglalkoztatási helyzetben felvállalják-e a megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatását, mikor szinte minden területen az élőmunka kiváltására fordítják fejlesztési forrásaikat?

Az irányukba megnyilvánuló állami ösztönzés, preferencia nem hozta meg a kívánt eredményt, a minőségi és mennyiségi változást ebben az ügyben.

A ma élő és dolgozó embert sokkal több pszichikai hatás éri, mint az előző nemzedéket. Ez jelen van a környezet, az emberi képességek fejlesztésének folyamataiban is a munkakultúra által diktált versenyképesség területén is. A statisztikai adatok azt bizonyítják, mutatják be, hogy a műszakilag fejlett termelés, a fokozott verseny, az anyagi javak birtoklásáért folytatott küzdelem milyen falánk módon fogyasztja, éli fel az emberi teljesítőképességet, az egészséget és az emberi kapcsolatokat is.

A haladást és az ezt befolyásoló versenyt érzelmi effektusokkal nem lehet megállítani, de káros hatását mérsékelni lehet. A technológiai folyamatokban az ésszerű munkamegosztás, a képesség és a képzés összhangjának megteremtése – biztos – segíteni tudja az alulképzettek, a megváltozott munkaképességűek társadalmi integrációját. Jelentősen megváltoztathatja az eltartók és az eltartottak viszonyát is.

Ha azt látjuk, hogy a jelenlegi rehabilitáció az érintettek számára nem tudja biztosítani a maga erejéből történő felemelkedést, a habilitás tudatát közösen kell bennük megerősíteni; – viribus unitis – vagyis egyesült erővel.

„A tudás az igaznak tartott gondolataink összessége, de az is igaz, hogy a tudás fájának keserű a gyökere, de édes a gyümölcse." (M. P. Cato)
Napjaink forgatagában érzékeljük ezt? – vagy mégsem adjuk vissza azt amit vissza kell adni: az EMBER értékét, önbecsülését. A munkához való jog azért élő jog, mert a munka határozza meg, hogy mit ér az ember például a munkapad mellett vagy a parlamentben, és mint nevelőeszköz magas hatásfokon hasznosul a közösség javára.

A rehabilitáció pedig ne legyen csak viatikum – halál előtti útravaló – az érintettek számára.

Id. Tarjányi György, Szeged