Árva kisdedek oltalmazói

A régi gondozók meglátogatták az otthon kis lakóitA két asszony már nyugdíjas, ám felejthetetlennek tartják az akkori „anyásban" eltöltött éveket.

Bokrosi Ottóné (akkor még Pozsgai Katalin) és Pongrácz Terézia félszáz éve fiatal nővérként fürdetett, pelenkázott, etetett a győri Anya-, Csecsemő- és Gyermekotthonban, amely múlt év végén ünnepelte megalapításának ötvenedik évfordulóját. Képek, albumok is előkerültek a fehér asztalos ünnepen, hogy könynyebben visszapergessük az idő kerekét. A két asszony már nyugdíjas, ám felejthetetlennek tartják az akkori „anyásban" eltöltött éveket. Mint mesélik, az akkori Sallai, később [namelink name="Nagy Imre"] úton dübörögtek a tankok, a hatalmas katonai járgányok, ami nemcsak a kicsiket, de őket is meglehetősen nagy félelemmel töltötte el. – Ötvenhatban több-busznyi kisgyermeket is hoztak hozzánk Győrbe, legalább száz körül lehettek – meséli Pongrácz Teréz. – Voltak köztük egészen picinyek a csecsemőkorúaktól a 2 évesig, de a többség 4–5 éves lehetett. Őket azokban a zűrzavaros időkben egyszerűen ott hagyták az óvodákban, a bölcsődékben.

A szülők egy része ugyanis politikai okok miatt külföldre távozott. A picik nem tudták, mi miért történt. Nagyon sírtak. Mindenütt keresték az apjukat, anyjukat, de azok nem jöttek értük. Ez nekünk is szörnyű érzés volt, még ma is kísért. Itt aztán csak három évig maradtak a gyerekek, akik betöltötték az időt, azok az ország más helyére, például Szombathelyre kerültek, ahol már a nagyobbacskák cseperedtek. Együtt lapozgatjuk a néhol megsárgult, zizegő fóliával óvott képeket. Féltett kincsek ezek, Barna Klára , az intézménykésőbbi gazdasági vezetőjének fotói. Név szerint tudja ma is a náluk megforduló kisgyermekek nevét, s némelyikről még azt is, kivel mi történt, mi lett belőlük. – Utólag vallom, hogy rendkívül felemelő feladatot bíztak ránk – állítja Pozsgai Katalin. – Hiszen anyjuk helyett is pótoltunk valamicskét abból az elvesztett szeretetből, amit ezek a gyermekek nem kaptak meg senkitől. Sajnáltuk őket, ráadásul az egész házra egy műszakban csak ketten voltunk. A puszit – ahogyan visszaemlékszem – mindenki az elalvás előtt kapta meg. Az soha nem maradhatott el. A gyermekszeretet tartott mindvégig a pályán, már akkor is, amikor a családom, az enyéim megszületését követően Csornán kaptam vezetői beosztást. Nem bántam meg a döntésemet, állítom: a hivatásom színe- javát itt tanultam meg. És akkor újra a képekről. A szegényes, mondhatni hodályszerű szobák össze sem hasonlíthatóak a jelenlegi körülményekkel. Ötven év alatt nemcsak törvény született a gyermekek védelméről, de az eszközök és a módszerek is nagyban megváltoztak. Ruhapelenka helyett ma már egyszer használatos pelusokat használnak és rendkívül gazdag a babaápolási, -gondozási eszközök tárháza. Akkoriban legfeljebb a popsikrémet ismerték, de az is luxuscikknek számított. Katalin és Teréz nővér szerint is szabadabbak a gyerekek, és szinte mindentmegkapnak, amire csak vágynak. Ötven éve még egy kiló kenyér beosztása is különleges feladat elé állította a gondozót, már hogy egy-egy szeletke jusson minden apróságnak. Sajnos azt is át kellett vészelniük, amikor a boltokban nem volt élelmiszer.

Emlékezetes marad egy-egy gesztus, odabújás, minden kedves szó. A gyerekek szinte itták a szeretetüket. A mostani, ötvenéves évfordulóra meghívott munkatársaknak láthatóan jólesett a gesztus, a meghívás és emlékezés. Bejárták az otthon zegzugát, bekukkantottak a szobákba és sokan – még ha titkon is, de – elmorzsoltak egy-egy könnycseppet a szemük sarkában.