Búcsú – négy év után

Négy év – sok-sok edző

– Hány edzővel is dolgozott Sopronban? – fordultunk a kérdéssel az immáron csak volt csapatkapitányhoz.
– Hirtelenjében nem is tudom, de utánaszámolok. Amikor Sopronba szerződtem, akkor Komjáti András volt az edző. Következett Pintér Attila, majd Dajka László, utána pedig újra Pintér. Pt követte Csank János, majd Selymes Tibor. Aztán jött az olaszországi edzőtábor, ahol rövid ideig irányította a csapatot [namelink name="Nagy Tamás"], majd László Csaba. A tavalyi tavaszt aztán Dario Bonettivel kezdtük, majd jött Vass László, a mostani szezon elején pedig újra Selymes, az évad vége felé pedig Csertői Aurél. Voltak, akik több időszakban is irányították az együttest, de összesen, ha jól számolom, ez tizenegy edző.
– Kik milyen edzők voltak?
– Emberként természetesen mindegyikük más és más egyéniség volt. Akadt jó s szerintem gyengébb edző is köztük, de név szerint nem szeretném minősíteni egyiküket sem, meg aztán az edzőket úgyis leginkább az eredmény minősíti.

Három a magyar igazság

– Önnel kapcsolatban már jó egy éve, az említett olaszországi edzőtáborozáskor is felvetődött, hogy távozik, aztán most a téli szezon végén szintén. Amikor megláttam az első edzésen a teremben, az a mondás jutott eszembe, hogy akinek a halálhírét keltik, sokáig él. Magyarán másodszor vetődött fel, hogy távozhat, s mégis itt volt, így azt gondoltam, sokáig marad s viseli a kapitányi karszalagot...
– Mondásra mondással válaszolok: három a magyar igazság! Nemcsak tavaly télen és most, az őszi szezon után vetődött ugyanis fel a távozásom, hanem nyáron is volt szó róla – mondta ekkor csillogó szemmel kicsit a semmibe révedve, el-elakadó hangon a védő. – Azt már korábban is elmondtam, volt egy olyan elképzelésem, hogy innen vonulok vissza, Sopronban akasztom szögre a stoplist. Nos, mivel harmadszor is – mondjuk így – felvetődött, hogy távozzam és úgy érzem, az elmúlt években elég sokat tettem a klub sikereiért, úgy döntöttem, mivel három a magyar igazság, megyek. Megyek egy olyan helyről, ahol rengeteg barátot szereztem a csapat szurkolói közül, akik úgy érzem, tisztelték, elismerték, amit tettem a klubért, amelynél sok szép siker részese lehettem.

Kupadöntő: név a pólón

– Említette a sok szép sikert. Melyik volt önnek a legnagyobb, legfelemelőbb?
– Természetesen a kétezer-ötös Magyar Kupa-győzelem – mondta ez a kemény, marcona védő láthatóan csaknem meghatódva, visszagondolva a bő másfél évvel ezelőtt Székesfehérvárott történtekre.
– Pedig, ha jól tudom, a döntőben nem is lépett, nem léphetett pályára...
– Ez így igaz, és mégis feledhetetlen emlék, amely arra utal, mennyire együtt volt az a csapat, mennyire szerettek a társak.
– Ezek szerint ennek valami konkrét megnyilvánulása is volt?
– Volt bizony, s számomra örökké feledhetetlen és megható. Az előzmény még a Honvéd elleni elődöntőn történt, amely egy nagyon nagy mérkőzés volt, s négy-kettőre megnyertünk. Szóval ezen a meccsen, még a Honvéd térfelén, a mi szögletünk után akkori balhátvédünk, Szabó Ottó elvétett egy labdát, amellyel lefordult rólunk az ellenfél s veszélyes kontrára indult. Ekkor szabálytalankodnom kellett, s ez a közbelépés teljesen jogos sárga lapot ért. Ez volt a kupasorozatban a harmadik sárgám, s ezzel „kipontoztam” magam a döntőből. A fehérvári fináléban Szabó Ottó a meze alatti pólójára rányomtatta a nevemet, és a gólok után a mezét felemelve mindig kirohant a kispadunkhoz... Szerencsére jöhetett sűrűn, pontosan ötször! Nekem ettől még külön feledhetetlen a finálé, úgy is, hogy nem játszhattam rajta. Az addigi korántsem könnyű menetelésből azonban kivettem a részemet!

Az utolsó mohikán

– A felejthetetlen kupagyőzelem mellett mit hagy itt Sopronban?
– Több nagyon szép mérkőzést, kitűnő játszótársakat, sok-sok jó barátot a pályáról, s a szurkolók közül egyaránt. Talán nem nagyképűség, de amolyan utolsó mohikánnak éreztem magam abból a szempontból, hogy a kétezres évek elejének azon soproni sikercsapatából, amely már akkor s gyakorlatilag attól kezdve is folyamatosan játszott, én maradtam utolsónak. Bár a pályán előfordult, hogy a játék hevében volt nézeteltérésem egyik-másik társammal, azok mind a csapat érdekében történtek, és úgy érzem, mindenkitől barátsággal válhatok el.
Bagoly Gábor keménysége, határozottsága, a csapatot összefogó, összetartó ereje hiányozni fog. Ráadásul – főleg az előző szezonban – roppant gólerős is volt a játékos, gondoljunk csak a Vasas elleni bődületes bombagóljára vagy a Tatabánya elleni mester(i) hármasára... Bagoly Gáborra, folytassa bárhol is a pályafutását, a négy szép év után a soproni szurkolók mindig tisztelettel emlékeznek, s ha Sopronba jön, sok barát várja majd!