Szív és a rendezők

Szív és a rendező egy olasz étteremben találkozott, odakint vigasztalanul esett, bent bécsi kávé és fokhagymás paraj illata keringőzött, s a pincér lófogú, kedves fiú volt. Meghajolt, és már futott is a kesernyés rizlingért. A szomszédos asztalnál egy pici, törékeny nő hatalmas pizzával birkózott, melyen férfinév volt kirakva olívabogyóból. Szív jól hallotta, a nő így kérte, sajtos, sonkás pizza, és legyen ráírva olívabogyóval, hogy Igen Endre. És most ez a nő megeszi Igen Endrét. Őrület. Szív a rendezőt fürkészte, aki fiatalabb volt nála, ráksalátát, valamint bébi angolnát rendelt, érzékenynek és szerénynek tűnt, és kedvesen viselkedett.

– Beszéljünk a darabról – szólt a rendező, aki tehát úgy döntött, színpadra állítja Szívnek egy régi művét. Úgy mosolygott a fiú, hogy Szív máris megszerette. Szív ettől félt a legjobban. Legyen egy rendező gonosz, antipatikus. Egy gonosz rendezővel jobban dolgozik az ember, a jámbor, jólelkű rendezőnek mindent elnéz. A darabot, melyet ez a fiatal rendező kiválasztott, Szív jó tíz évvel ezelőtt írta, és Szív úgymond már nem volt egészen a történet birtokában. Nem egészen emlékezett mindenre.

– Fantasztikus alapanyag – bólintott a rendező, mire Szív megborzongott. Szív dolgozott már rendezőkkel, ezért jó oka volt arra, hogy tartson tőlük. Úgy vélte, a rendezők szívesen és örömmel dolgoztatnak, miközben ők nem igazán dolgoznak. Azazhogy dehogyisnem. Dolgoznak ők, hiszen összehangolják a produkciót, megálmodják a díszletet, a kosztümöt, kiválogatják a szereplőket, összekalapolják a forgatási pénzt, legyilkolják az ügynököt, valamint a szerzővel folyamatosan újra és újraíratják a drámát, vagy a forgatókönyvet, illetve, egy idő után, legyilkolva a szerzőt is, maguk teszi ezt.

Szívhez egyszer egy fiatal rendező nő a kerítésen át mászott be, mert Szív egy őszi, berlini kertben időzött, egy fekete füzetet írt, ért a körte, és a szomszédos dél-afrikai konzulátuson búr dalesetet tartottak. A rendező kislány bemászott hozzá, hiába szólt a konga, és a kerítés másik oldalán hiába vallott szerelmet a búr konzul a német külügyi titkárnak. A rendező kislány bemászott Szívhez, két nap alatt íratott vele száz oldalt, és aztán eltűnt. Őrület ez is. Egy másik rendező burgonyás pogácsával csalta a balatoni nyaralójába, és aztán éjfélig magyarázta, hogy miért rosszak más rendezők filmjei.

– Szerintem nyáron kellene játszódnia a cselekménynek – mondta váratlanul a rendező, csak mert történet, mely kapcsán az olasz étteremben találkoztak, télen játszódott. Hóban, fagyban, sziszegő szélben, s mintha szerepelt volna benne egy kalauz is. Szív tűnődött, vagy azt a kalauzt egy másik darabba írta?!

A filmrendezőkről azt is tudni kell, hogy életükben nem láttak még jó filmet. Egy író az élete során olykor belebotlik egy szépen fölfestett regénybe, néhány tűrhető novellába, de hasonló élmény egy filmrendezővel kizárható. Volt Szívnek egy rendező ismerőse, aki évente egyszer, nem többször, földúlva és lelkesen jelentkezett, fantasztikus tervet vázolt elő, aztán eltűnt, mint egy végrendelet.

A rendezők általában abból indulnak ki, hogy a máskülönben végérvényessé tett színdarab, forgatókönyv, librettó, de még a kabaréjelenet is pusztán nyersanyag. Vérrel és verejtékkel építesz egy várat, mire jön valaki, és tökéletesen át akarja építeni. Ezt csinálják még egy Shakespeare-szonettel is, képesek átírni, vonni belőle. Egy rendező nemcsak húz a drámából, hanem számos javaslattal áll elő, új jeleneteket ír bele, új szereplőket talál ki, illetve számtalan egyéb módosító javaslatot tesz, a címet át kell írni, aztán érdemesebb a befejezéssel kezdeni, valamint a kezdéssel befejezni, és ha a főhős nyámnyila és teszetosza, akkor a rendező szerint inkább legyen olyan, mint Berzsenyi Dániel fiatalkorában. Egyszer azt ajánlotta Szívnek egy rendező, hogy a tizenkét szereplős darabból húzzon ki tizenegy szerepet, és akkor be tudja mutatni. Őrület, csupa őrület.

– Amikor a kalauz elment, de a véres szegélyű levél mégis az asztalon maradt, nos, az fantasztikusan szép volt mondta a fiatal rendező, és elismerően bólintott. Közben eszegette a bébi angolnát, a fehér kis szálacskákat, szállt, keringett a fokhagymaillat. Mint mondtuk, Szív jó tíz éve írta a darabot, tehát fogalma sem volt a véres szegélyű levél tartamáról és jelentőségéről, sem pedig a kalauz szerepéről.

– Azt gondolom, a kalauz később visszajöhetne a levélért – mondta tehát Szív, és bátran bólintott. Arra gondolt, legközelebb ő is bébi angolnát kér. A fiatal rendező a levegőbe csapott.
– Pontosan! A kalauz visszajön, a levelet elrakja. És akkor a következő két jelenetet ki lehet húzni, illetve legyen egy olyan jelenet, de azt majd én írom meg, hogy a kalauz leszáll a következő állomáson, és a váróteremben, hol három idős asszony ül, az egyik persze vak, fölolvassa a levél tartalmát – és a fiatal rendező nyájasan mosolygott.
– És valaki meghúzza a vészféket – dünnyögte erre Szív.
– Váróteremben nincsen vészfék – mosolygott rendületlenül a fiatal és kedves rendező. Szív tehetetlenül hallgatott.
– És mondd csak, Szív, azon gondolkodtál már, hogy mit üzen a darabod?
Ez volt az a pillanat, amikor Szív elvesztette a fejét. Nem látszott ez különösebben, ivott a borból, a megnyerő arcba pillantott. – Az én darabom nem üzen semmit – mondta halkan. A rendező kiabált boldogságában.

– Fantasztikus! Ez az! Ez kell nekem! Mert én, most már bevallhatom neked, kedves Szív, a lelkem mélyén attól féltem, hogy üzenni akarsz – s mert Szív a fejét rázza, még lelkesültebben folytatta. – A csudába is az olyan darabokkal, melyek üzenni, mondani akarnak valamit! Nem üzenni kell, hanem sugallni, nem ábrázolni, hanem kibontani! Érted, Szív? Kibontani!

– Tökéletesen – bólintott Szív, és miközben a rendező folyamatosan beszélt, húzott, javasolt, ő csak a szomszéd asztalt nézte. Ugyanis a szomszéd asztalnál a kicsi nőhöz nagydarab, szomorú férfi ült le. Ő volt az, Igen Endre, akinek megették a nevét. Szív akkor tudta meg, hogy van remény, amikor a férfi benyúlt a zakója zsebébe, és egy doboz olívabogyót vett elő. Azért a kalauzból közben bróker lett, a véres levélből pedig hordozható kézi zongora.

Szív Ernő