Az államfő joga a szabadsághoz

Akárcsak azoknak, akik lélekben ünnepelnek csak, testi valóságukban elutaznak, kicsit elbújnak, családjukkal töltik a hosszú hétvégét, amiért nem csupán a múlt szombaton dolgoztak meg, hanem az elmúlt tizenhét esztendőben.
A szabadságért harcoltak a negyvennyolcasok. Legyen szó sajtószabadságról vagy éppen gyülekezésiről. Ebben pedig még az is benne van, ha úgy gondolom, nekem ne kelljen gyülekeznem, kivonulnom, sablonos ünnepi beszédeket hallgatnom, vigyázzban állnom szobrok árnyékában. Bár kétségtelen, ehhez az állásponthoz nagyban hozzájárul az, ha egy nemzeti ünnep kapcsán inkább beszélünk félelmekről, mintsem kegyeletről.
Az emberek többsége várja az ünnepet, hogy végre négy napot lazítson. Kiskertek ünnepe is lesz ez, kirándulások ünnepe is lesz ez, utazások ünnepe lesz ez, vagy egyszerqen az otthoni láblógatások ünnepe lesz ez.
Nincsenek kétségeim, hogy Magyarország többsége él a szabadság jogával: szabadságolja magát. A demonstrációkat, az ünnepi gyqléseket (és azok következményeit, melyek talán nem lesznek) a televízióból nézi majd. Sört iszik mellé és rántott húst eszik. Így volt ez eddig is, ezután is ez lesz a jellemző ránk. Ne legyünk álszentek, így van rendjén.
Ezért nem érdemes követ vetni Sólyom Lászlóra, aki úgy gondolja, annak is joga van ahhoz, hogy azt tegye, amit akar, aki egy ország első embere és esetleg a megszokások, a hagyományok mást várnak el tőle, s csak délutánra érkezik haza, csatlakozni az ünnepléshez. Nem lehet kérdéses, hogy az egyének szabadságainak összessége a nemzet szabadsága.
Talán csak arra kell ügyelni, mikor élünk saját szabadságjogainkkal, amelyekért annyian harcoltak már sikertelenül a Kárpát-medencében, s melyeket mégis sikerült valami rejtélyes módon elnyernünk, másokat ne sértsünk.