Március idusán

Hosszú évek teltek el anélkül, hogy a mostanihoz hasonló várakozás előzte volna meg ezt a napot országszerte. A rendszerváltás óta egyébként is jellemzően elhidegültek, elnéptelenedtek, átpolitizálódtak az ünnepeink, és erre csak kevesen voltak kíváncsiak az elmúlt időszakban.
Aztán nemrégiben kiderült, megint átvágtak bennünket: tizenhét évvel a rendszerváltás után a sorsunk (egyelőre?) nem jobb lesz, hanem rosszabb, a Gyurcsány-csomag irtózatos teherként nehezedik itthon mindenki pénztárcájára és ettől bizony sok embernek „ökölbe szorul az agya".

A mostani ünnepváró hangulatot talán éppen ezért az 1989-es esztendőéhez tudnám hasonlítani. Március idusán akkor már érezni lehetett: a szocializmus kis segítséggel az utolsókat rúghatja, ám a változás bizonytalansága ott vibrált a levegőben.

Március 15-én Győrött a népszerqsége csúcsán járó Pozsgay Imre, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, államminiszter tartott beszédet a Lloyd erkélyéről a Széchenyi teret zsúfolásig megtöltő tizenötezres tömegnek. Jól emlékszem, amint gyülekeztünk, összefutottam Csákány „Öcsivel", a hatodik iksze után járó népszerq vendéglőssel, aki szinte minden résztvevő aggályát öntötte szavakba: szerinted mernek bántani bennünket? A teret övező utcákban ugyanis rendőrök sokasága gyülekezett...

Ahogy felcsendültek a Himnusz hangjai, fokozatosan úgy szállt el a tömeg félelme, a kezdeti bizonytalankodás után mind hangosabban zengett az ének, később pedig a Nemzeti dal refrénjét már együtt zúgta a tömeg az előadóval. Pozsgayt pedig a beszéde után ha nem is a vállán vitte a tömeg, de a miniszter – a kor szokásától eltérően – az ünneplő nép között gyalogosan hagyta el a teret.

Vajon most milyen ünnepünk lesz? Felemelő, botrányos vagy éppen a hatalomnak jelzésértékű?Ha az 1989-es Pozsgayt idézem: „A felelősök mindenütt szép ünnepet akarnak, a szélsőségesek mindenütt az országban elszigetelődnek."
Reméljük, csütörtökön is így lesz. Persze ettől a hazudozást még nem kötelező megbocsátani...