Széplakon vihar akart lenni

Akiket ismerhettem, leginkább a temetőbe mentek. Hazulról járok haza. És mit keresek Széplakon? Ott van a Balaton, Magyarország szent tava, és nyaranként ott vannak barátaink is. Tanulnivalóm is van minden évre. Amatőr fokon ugyan kitanultam az időjárás titkait, az azonban a tótól jóval északabbra érvényes. Láttam már egetverő viharokat is a víz mellett, de azt még nem volt alkalmam töviről hegyire megfigyelni, hogyan akar lenni.

Más megfigyelnivalóm is van. A parti füvek virágzó lóherével vannak megtömve, azokon ilyenkor hemzsegni szoktak a méhek. Jaj volt annak, aki mezítláb kettőt lépett. Most? Virág van, méhecske egy szál se. Ha jobban figyeltem volna, tudhatnám, valami gyilkos kór pusztítja. Nemcsak itt, de az egész országban. Hiába borultak virágba ideát is a sárgabarackfák, hideg volt, fáztak is a méhek, el is fogytak, elmaradt a beporzás, akinek két szem termett egy fán, az legalább láthatott ilyet is. Áldás viszont, hogy szúnyoggal se találkoztunk. Voltak évek, amikor ablaktörlőt szereltem volna családom minden tagjára, elöl is, hátul is, hogy lesöpörje rólunk. Erősen megritkultak a madarak is. És egyelőre szaporodnak a vakondtúrások.

Mint a pille, úgy röpül a szörf. A szerző felvételei.
Habzó Rába nélkül

Azt hiszem, ezek a dolgok szorosan összefüggenek. Láttam már ezt a tavat hínárosan is, angolnásan is, és hallottam a vészkiáltásokat is, kiszáradását jövendölve. Térképen is bogarásztam, hol vezethetnék bele a Rába vizét, ha azok győznének, akik vendégvízzel akarnák életben tartani. Csöpög most belőlem a hála, hogy el se kezdték menteni. Tessék csak jól belegondolni: habzik a Rába. Nem mindig, de sokáig. Habzó Balatont ki tudna elviselni? Csak tényként mondom, ilyen tisztának, ilyen szépnek, ilyen bőségesnek nagyon régen láttam már.

Ilyen kevés vendéggel is. Az előző héten állítólag még nagykabátban gyüszmékelt az a néhány elszánt ember, aki nem menekült haza a hideg elől. Titkos egyezségem van Szent Péterrel, amikor mi megyünk, legtöbbször kánikulai forróságokat bocsát alá. Tapasztalatból tudom, a „gyepsi búcsú" napjára (augusztus 15.) megjön az eső, tehát előtte érdemes ott lenni.

Augusztusi üstökös

Jó szamár megérzi az esőt, harsogja a rádió is reggeltől estig, narancsszínű riasztás van érvényben az egész országban. Itt, a parton, egetverő a nyugalom, szikrázó a napsütés, és szél se rebben. Na, hivatásos zöldbékák, megint mellé kalapáltatok? Szegedet már régen elmosta volna az idő, ha mindig esne, amikor esőt kuruttyoltok.

Vannak rejtett tartalékaim megérzések tekintetében, jóval alkonyat előtt nekivágok a nagy útnak. Van legalább száz méter tőlünk a part, megnézem, hogyan kerekedik a vihar. Az első ötvenet úgy teszem meg, hogy bizonytalan kételyeimet is magammal viszem. Süket csönd van, vad nyugalommal. Látom ugyan, hogy ott benn már kezdenek tarajosodni a hullámok, szaporázom is lépteimet. Mondjuk, az ötvenegyediknél rezdülnek a levelek, mire a kiskapuig érek, már teljes mellszélességgel tolna vissza a szél, és erőnek erejével tántorgok, mire a partra kiérek. Leszakadt az ég is. Ilyen időt már sokszor láttam, de ennyire hirtelen születőt még nem. Kapkodja hacukáját mindenki a parton, és pucol befelé. Vihar akar lenni? Már itt is van.

Tanulni jöttem ki, és a tudásnak ára van, én még várok. Fűzfő elsötétült, Tihany is eltűnt, a siófoki viharforgó pedig úgy darál, csak ki ne kopjon a tengelye. (Ezt ajánlottam néhány éve a pesti-budai tűzijátékok idejére is kiegészítőnek.)

Örök téma: az aranyhíd
Néminemű tűzijáték itt is adódik. Mint az üstökös csóvája, úgy húz elő az egyik szemetestartály csikktartójából a szikra. Ennek a hónapnak az első felében szaporodnak az égen a hulló csillagok, ezek meg már le is értek volna? Uramisten, mi lesz itt, ha átveszi a tüzet az egész kosár, a szél meg bevágja az üdülőkbe! Egy fia lélek sincsen már a parton, látnom kellett volna, ki dugta bele égő cigarettáját a tömött csészébe. Mire közelebb vergődöm hozzá, merő parázs az egész. De jó, hogy ennyire kéznél van az egész Balaton minden vize, talán elég lesz az oltásra. Gond ugyan, mivel hozzam ide. Gond a fenét, annyi jó sörösdobozt szórtak mellé a nyájas üdülők, fölkapok egyet, rohanok a lépcsőkhöz, apró gatyám elszenvedi a kicsapódó hullámok fürösztési szándékát, megbuggyantom a dobozt, futok vele a miniatűr tűzhányóhoz, és úgy, de úgy nyakon löttyintem, az üstökös farka sisteregve és ugrálva mégiscsak kialszik.

Szenzációs hírek gyilkosa lettem. Mennyit csámcsoghatott volna a katasztrófákra érzékenyített világsajtó.

Újságíró az ilyen? Az emberiség észre se vette, nem is először, hogy meg van mentve.

Bozontos tinó

Még egy-két apróságra futja talán. Tavaly szóltam már az eldózerolt három üdülőről. Kirakták a helyükbe tervezett kereklakok csodálatos látványtervét. Förgeteges gyorsasággal idén már hozzá is láttak kettő betonozásához. Most is ott van a rajzok közepén egy privát öblözet. Oda vezetnék be a Balaton vizét, hogy a vitorlások az ablakok alatt pihenhessenek. Szenzációs ötlet! Ha ettől se döglik a külföldi tőke, akkor semmitől. Mégis örömmel hallom, a bevezetés elmarad. A városi magisztrátus nem adta rá áldását.

Gondolom, a Balatonnak meg se kottyant volna az a kicsi elorzás, de ahogy a magunkfajtát ismerem, két év múlva az összes part menti üdülő kötelező érvényűnek tekintette volna a példát. Istennek legyen hála, közelünkben csupán a Pénzügyminisztérium cselekedte meg, hogy üdülője kerítéseit a vízbe is bele vezette. Hétköznapi bócorgó a szocializmus dicsőségét ne rontsa! Közönséges szállodává bukott időközben a protekciós épület, lakója is alig van, de a kerítés megmaradt eleven intelemnek: a stupid önzés a legkeményebb dió.

Éjnek évadján jutnak eszembe Petőfi sorai. „…egy-egy bús bozontos tinó el-elbődül". Bocsánatot kérek, a magyar gyerek se tudja már, mi lenne a tinó, ha volna még egyáltalán. Erkélyünk könyöklőjét támasztom, és figyelem, hogyan szüremkednek át a német vendégkölkök hazatérő áradatába az oda ferdített szavak. El tudunk mi is bődülni amúgy magyarosan, de annyira nem, mint ők. Hadd hallják meg otthon is!