Egyre kevesebben nézik bolondnak az ingyen dolgozókat

Ahogy minden évben, május 1-jén megnyílnak a ligetek és a sörcsapok, vattacukor, sült kolbász, kürtőskalács és lángos illata tölti meg az orrokat. Beindul az alkalmi vurstli, és kocsiba vágják magukat a legnépszerűbb haknizenekarok, hogy tömegesen ünnepelve a munkát, hasára csapjunk a fizetésünk maradékának. Így van ez már évtizedek óta: a munka ünnepén nem dolgozunk, kifejezetten örülve neki, ha hétköznap lóghatunk kicsit büntetlenül.

Hétfőnként általában egyébként is különleges lelkiállapotban kezdjük az előttünk álló hetet, hogy aztán pénteken végre fellélegezzünk kicsit, itt a pihenés ideje. Vannak azonban, akik befejezve a hivatalos, napi munkájukat, nem a lazítás hagyományos formáit alkalmazzák, inkább önkéntes feladatokat keresnek, hogy munkaidő után ingyen tegyék szebbé, könnyebbé mások életét. Egyesek szerint bolondok, mások szerint hősök. Ők azonban nem vágynak a hasonló címkékre, csak arra, hogy csinálhassák, amit szeretnek, kedvük szerint tehessenek a világért.

Meghallgatja a szülőket is

– Háromféle önkéntessel találkoztam eddig. Az első azért vállal ilyen feladatot, mert úgy érzi, jóvá kell tennie valamit az életben. A második a szabadidejét szeretné hasznosan eltölteni. A harmadikat valamilyen tapasztalat vezeti erre az útra – osztja meg velünk Kósa Éva, a Mosolygó Kórház Alapítvány szegedi önkéntese és koordinátora, és elmondja, ő például a harmadik csoportba tartozik. – Gyerekként sokat voltam kórházban, és láttam, mi hiányzik. Ezerféle lehetőségből választhattam volna, de én mindenképp gyerekekkel szerettem volna foglalkozni – avat be.

– Négy éve járok be a kis betegekhez a kórházba önkéntesként, két éve szervezem is a találkozókat. Kézműves-foglakozásokat tartunk a kicsiknek, mesét olvasunk, bábozunk, énekelünk, beszélgetünk a nagyobbakkal, és bár a munkánk a gyerekekre fókuszál, meghallgatjuk a szülőket is, hiszen sokszor nekik is segítségre van szükségük – részletezi, és beavat, sajnos nincsenek annyian, hogy minden napra jusson valami program, de ő maga hetente legalább kétszer-háromszor ellátogat a kórházba. – Ilyenkor minimum egy órát ott kell tölteni, de innentől kezdve egyéni időrend és beállítottság kérdése, hogy egy önkéntes mennyit „dolgozik”. Szabad, rugalmas elfoglaltság az önkéntesség, amiből rengeteget lehet tanulni – mondja Kósa Éva.

Hálásak az emberek

– Nagyon jó tapasztalatszerzésre például. Nálunk sok pszichológushallgató dolgozik, akik komoly gyakorlatot szereznek az ilyen alkalmak alatt. De hozzájárul a lelki fejlődéshez is, és ad egy másfajta világképet. Én rengeteget tanultam a gyerekektől. Számukra a betegség nem tragédia. Persze ugyanúgy fáj nekik, mint a felnőtteknek, de nem merülnek el ebben a fájdalomban. Egy szuri után öt perccel újra mosolyognak. Könnyebben átgördülnek a problémákon, mint mi – mutat rá, és hozzáteszi, negatív véleményekkel még nem találkozott, amikor az önkéntes munkáról kérdezik. – Az ismerőseim nagyra becsülik, hogy ezzel foglalkozom. Úgy veszem észre, nagyon pozitív a megítélése. A nővérek, orvosok, gyerekek és a szülők is nagyon segítőkészek és hálásak. Sehol nem néznek bolondnak, amiért erre áldozom a szabadidőmet – mondja.

 A külföld egy más világ

Önkéntes munkát külföldön is végezhetünk, bár ez azért nem egészen ugyanaz a világ, tudjuk meg Gősi Gabriellától, aki az Európai Önkéntes Szolgálat kötelékében jelenleg is Olaszországban dolgozik. – Nemcsak a tapasztalatszerzés és a megszokott életből való kiszakadás lehetőségét látom az önkéntességben, hanem egy új élet kezdetét is – emeli ki az ifjú önkéntes. – Most fogyatékos fiatalokkal, valamint egészséges gyerekekkel és tinikkel foglalkozom. De segítek egy zeneiskolában, és rendezvényeken is fotózok – részletezi, és elmondja különlegesen boldog pillanatokat élt meg eddig a fogyatékos fiatalokkal töltött idő során, pedig ettől a feladattól félt a legjobban.

Nagyon más a külföldi önkéntesség, mint az otthoni. Nemcsak anyagi, de lelki értelemben is, tudjuk meg. – Jó és rossz pillanatokat egyaránt éltem már meg az itt eltöltött idő alatt. A munka igazán boldog percekkel szolgál, a magányos pillanatok viszont embert próbálók tudnak lenni. Az első hetekben alig értettem valamit olaszul, mert errefelé nem beszélnek angolul az emberek. Ennek ellenére nagyon kedvesek, segítőkészek, és ha látják rajtad, hogy próbálkozol, segítenek, akár kézzel-lábbal magyarázva is. Különleges az is, hogy errefelé nincs napi stressz, az emberek nem rohannak, annak ellenére, hogy itt sem fenékig tejfel az élet – mesél a mindennapjairól, és beavat, a külföldi önkéntes programok járnak egyfajta támogatással is.

– Az EU-s önkéntes programokat nem lehet és nem is szabad összehasonlítani a hazai lehetőségekkel. Minket minimum három oldalról védenek, segítenek. Az Erasmus+ programban anyagilag sem engedik el az önkéntes kezét: tartalmazza a lakást, a zsebpénzt, valamint „étkezési hozzájárulást”. Tehát önkéntes munkát végzünk, de kapunk ellátást, van egészségbiztosításunk, nyelvóráink, kötelező tréningjeink és koordinátoraink is, akik mindenben segítenek – fejezi be.