Embertelen időszak kezdődött, amikor kitört az újabb nagy háború

– Lengyelország Németország általi 1939. szeptember 1-i megtámadása olyan fontos eseménynek számított, hogy azonnal lehozták a hírekben a napilapok hasábjain, például a Délmagyarországban is. Akinek már volt rádiója, természetesen onnan gyorsabban értesülhetett az eseményről – meséli Vincze Gábor a Tornyai János Múzeum és Közművelődési Központ történésze. A történész azt is elmondta, hogy az első világháborút lezáró békediktátumok, illetve az azt követő évek nyugodtnak nem mondható politikai körülményei sejtették az emberekkel, hogy még távol a világbéke.

Rögtön értesültek az eseményekről

– A 20. század eleje óta működött Szegeden a Pusztaszeri Árpád Egyesület, amely minden év szeptember első vasárnapján ünnepséget tartott az ópusztaszeri Árpád-emlékműnél. A háború kitörését megelőző napokban meg is hirdették. Szeptember elsején azonban megjelent, hogy a belügyminisztérium betiltott minden rendezvényt, összejövetelt. Akkoriban már szinte mindenki, a vidéki parasztok is olvastak újságot, de aki esetleg nem, az a tanyai tanítótól, lelkésztől úgy is értesült az eseményekről. A társadalomnak volt már sajnos tapasztalata arról, hogy mit kell tenni, amikor kitör egy nagy háború: a városokban felvásárlási roham indul a tartós élelmiszerekből: például lisztből, cukorból, illetve gyufából, petróleumból.

1940, Budapest városligeti Nemzetközi Vásár, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek kiállítási területe.

A konfliktus okai

Az előzményekről is beszélgetünk a történésszel. Amikor 1919-ben ismét létrejön a 18. században megsemmisített Lengyelország, a „békecsináló" nagyhatalmak olyan határokat húznak meg, - hivatkozva arra, hogy Kelet- és Nyugat-Poroszország között lengyelek élnek, amellyel ezt a két régiót elvágták egymástól. A helyzetet az bonyolította, hogy a lengyel etnikai terület közepén található Danzig (a mai Gdansk) szintén német többségű volt. Emiatt a „békecsinálók" Danzigot/Gdanskot „szabadállammá" nyilvánították – tehát a nemzetközi jog szempontjából nem tartozott sem német, sem lengyel fennhatóság alá. A szeptember 1-i támadás másik közvetlen kiváltó oka az 1939. augusztus 23-i német–szovjet megnemtámadási szerződés (közismertebb elnevezéssel Molotov–Ribbentrop-paktum) volt, amelynek titkos záradékában a két totalitárius nagyhatalom felosztotta egymás között Lengyelországot. Természetesen ez utóbbiról nem tudott a közvélemény. Éppen elég aggodalomra adott okot a kölcsönös megnemtámadási szerződés is. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a 20. század egyik legcinikusabb politika vezetője, Winston Churchill brit miniszterelnök is közvetve hozzájárult az újabb világháború kitöréséhez, ugyanis arra biztatta a lengyeleket, hogy nyugodtan álljanak ellen Hitler követeléseinek, hiszen Nagy-Britannia (és Franciaország) majd megvédik Lengyelországot. Churchill úgy ígérgetett, hogy országa nem volt fölkészülve egy kontinentális háborúra, tehát, ha akarta, akkor sem tudta volna megvédeni a lengyeleket. De nem is akarta – jegyezte meg Vincze Gábor.

Mint közismert, a szívósan védekező Lengyelország nagy részét szeptember közepére elfoglalták a németek – ráadásul ekkor kelet felől megtámadta őket a Szovjetunió, és a titkos paktumban meghatározott határvonalig elfoglalta Kelet-Lengyelországot. Mindezt döbbenten nézte a magyar közvélemény. Hitler arra kérte szeptember első napjaiban a magyar vezetést, hogy engedjenek át magyar területen német csapatokat Lengyelországba. Ez az ezeréves lengyel–magyar barátság miatt szóba sem kerülhetett: ezt határozottan elutasították. A magyar közvélemény száz százalékig egyet értett ebben. Olyan össztársadalmi szolidaritás volt a lengyelek mellett, hogy ez elképzelhetetlennek tűnt.

Civileket is bombáztak a szövetségesek.

 A bombázások rendszeressé váltak

A gazdasági életben mikor érzékeltük a változásokat? – kérdezzük Vincze Gábort. – Jórészt agrárállam voltunk. Amikor egy német diplomata 1942-ben elment Budapestre, döbbenten látta – legalábbis az ő szemüvegén keresztül –, hogy „dőzsölnek" a magyarok (ugyanis Németországban már jegyrendszer volt). Ha megnézi az ember a korabeli újsághirdetéseket, láthatja, hogy olyan „gyarmatáruhoz" is hozzá lehetett jutni, mint a narancs vagy a banán. Volt hús, tej, kenyér és a többi. A magyar lakosság 1943–44-ig nem nagyon nélkülözött.

Jurcsek Béla, a Közellátási Hivatal államtitkára bevezette a róla elnevezett Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszert, ami egyébként a háború után is tovább élt (Rákosi alatt persze nem így nevezték.). Egy idő után elindult egy infláció, de a pengő nem 1939-ben vagy 1940-ben kezdte el veszíteni az értékét, hanem a szovjet megszállás miatt, 1945-től.  

 – A Budapest elleni terrorbombázás 1944-ben kezdődött el az „angolszászok" részéről, miután 1944. március 19-én a német hadsereg egy része megszállta Magyarországot. Meg kell azonban jegyezni, hogy a britek és amerikaiak katonai objektumokat akartak bombázni, ám a korabeli repülőgépek irányzó készülékei nagyon kezdetlegesek voltak, emiatt például Szegeden a vasútállomás helyett polgári házakra hullottak a lövedékek, sok civilt megölve. Hasonló történt Budapesten is – tudjuk meg a történésztől.

Katonák a második világháborúban.

 Amikor megszólaltak a szirénák

Amikor délről, Olaszország felől, a Balkánon keresztül jött egy ellenséges bombázókötelék, és belépett Újvidéknél Magyarország területére, ezt észlelte a légvédelemi, és ment a telefon Szeged–Budapest irányába, hogy figyelmeztessék a várható célpontokat. Pontosan azonban nem lehetett tudni, hogy mi lesz-e a célpont. Ilyenkor a szirénák időben felzúgtak, és az emberek levonultak a légópincébe. Utóbbiak elég szervezettek voltak. Miután a bombázások rendszeressé váltak, figyelmeztették az embereket, hogy a pincébe vigyenek le takarót, tartós élelmiszert.

 – A nagyszüleim mesélték, hogy vidéken, akár a falun vagy a tanyán élő parasztságnak mondták, hogy az udvar végébe ássanak egy mélyebb gödröt, és álcázzák. Ha megszólalnak a szirénák, akkor oda meneküljenek – emlékszik vissza Vincze Gábor. És azt is hozzáfűzi, hogy nemcsak bombákat dobáltak le az angolszászok, pszichológiai hadviselés is folyt. Rendszeresen röpcédulákat dobtak le, amelyeken az állt, hogy a magyarok lázadjanak fel a kormány ellen, segítsék a szövetségeseket. Ezek a lázító röpcédulák teljesen feleslegesek voltak, hiszen a magyar társadalom még élénken emlékezett a Tanácsköztársaság időszakára és milliók féltek amiatt, hogy mi történik, ha a szovjetek segítségével újra visszatér a kommunista terror. Sajnos ez a félelem nem volt alaptalan – érvel a történész.

1944-ben, a német megszállás után a vidéki, magyar állampolgárságú zsidókat – mint közismert – elhurcolták Magyarországról. A falvakban, kisebb településeken mindenki tudta, hogy ki a zsidó: az orvos, gyógyszerész, a kereskedő, mindennapos volt velük a kapcsolat. Amikor gettóba vitték őket a közösség nagy többsége szánta őket. Számos olyan visszaemlékezést lehet olvasni, amely arról szól, hogy a helyi lakosok vittek a gettóba ismerőseiknek élelmet, gyógyszert – a tiltás ellenére. Nagyon sok zsidó a szomszédjára, a barátaira bízta az ékszereit, pénzét, ugyanis a rendelkezések értelmében semmit nem vihettek magukkal, még a személyes irataikat is elszedték tőlük. Az együttérző emberek mellett sajnos voltak kárörvendő gazemberek is, akik nem sajnálták, mi történik majd azzal a boltossal, aki korábban hitelbe is adott nekik élelmet…. Arról azonban, hogy mi fog történni a magyarországi zsidókkal, nálunk szinte senki sem, természetesen maguk a deportált zsidók sem tudtak. Még az őket kísérő csendőrök is azt hitték, hogy azért viszik ki Németországba, hogy ott hadi üzemekbe dolgoztassák őket. Az akkori embereknek meg sem fordult a fejükben, hogy olyan szörnyűségekre kerül sor, mint amit az utókor ismer! Ezzel kapcsolatban ki kell hangsúlyozzam: nem a bűnösök utólagos felmentéséről van szó, hanem arról, hogy a történész hibát követ el akkor, amikor az utólagos tudás, információ birtokában ítél. Ezt persze nem utólagos felmentés gyanánt mondom. Ám azt meg kell érteni, hogy elődeink tetteit nem lehet elítélni olyan tudás, információ birtokában, amelyekkel ők nem rendelkeztek - fejezi be Vincze Gábor.