Kádár János, aki mindig valaki akart lenni

Apa nélkül manapság sem könnyű felnőni. A múlt században, az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjaiban, majd a két világháború közötti Magyarországon pedig még nehezebb volt. Csermanek Jánosnak ez jutott gyermekként osztályrészül. – Ahhoz képest, hogy a család – ami gyakorlatilag édesanyját, Csermanek (Kádár születési anyakönyvi kivonata szerint Czermanik) Borbálát jelentette – milyen szerény körülmények között élt, a kis Csermanek felnevelésére és iskoláztatására nagyon odafigyelt és a kornak megfelelően viszonylag fiatalon, de egy jó szakmával a zsebében léphetett be a felnőtt életbe. Kádár írógépműszerésznek tanult, de végül egy percet nem dolgozott tanult hivatásában, ezt később sokan sokszor a szemére is vetették – mondta [namelink name="Bencsik Péter"].

Családi háttér

Kádár Jánost születési anyakönyvi kivonatába Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már a Csermanek név szerepelt. Kádár édesapja a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonája, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger János volt. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, így ő a keresztségben a református vallást vette fel, s anyja családnevét kapta. Kádár János – már az ország irányítójaként – 1961 februárjában, egyetlen egy alkalommal felkereste édesapját és három féltestvérét. Apja temetésére később koszorút küldött.

A fiatal Csermanek nagyon hamar kapcsolatba került a munkásmozgalommal: híresen szenvedélyes sakkozó volt, ez a sport vitte közel a mozgalomhoz. Megnyert ugyanis egy sakkversenyt a harmincas évek elején, s nyereményként Engels Anti-Dühring című kötetét kapta. – Rögtön el is olvasta, majd megállapította, hiába van magyarul, egy szót nem ért belőle – mondta Bencsik, aki így folytatta a kádári életút felvázolását: – A marxista filozófia kíváncsivá tette. Elsősorban az izgatta, hogy ő, aki egy átlagos munkásnál magasabb iskolázottságú, miért nem érti a könyvet. Ekkor lépett kapcsolatba a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségével, amely rögtön szervezett feladatokkal bízta meg a zöldfülű tagot. A legelső akciója végén lebukott, elkapta a horthysta rendőrség. Kádár élete során mindvégig problémát jelentett ennek az ügynek a kezelése. Ugyanis első kihallgatásai egyikén rögtön vallott is a társaira. Épp ezért gyakran említik, hogy gyáva volt, félt a rendőri erőszaktól. Ez részben így van, de az is igaz, hogy ekkor még nem volt kiképzett kommunista sem. Egyébként a párt sem várta el az aktivistáitól azt, hogy ne valljanak be mindent, csupán azt kérték, hogy egy-két napig ne mondjanak semmit, hogy fel tudjanak szívódni azok az emberek, akikre terhelő vallomást tesz éppen a lebukott aktivista. Kádár még ezt a „szabályt" sem tudta, ezt sem mondták el neki, úgy dobták a mély vízbe.

Ez a vallomás még 1945 után is támadási felületet nyújtott politikai riválisainak, elsősorban Rákosi Mátyásnak. Lebukása után azonnal kizárták az ifjúmunkások szövetségéből, és ekkor be is börtönözték, sőt itt ült a szegedi Csillag börtönben, és itt megismerkedett Rákosi Mátyással. Ez az ismeretség később egész életét, sorsát meghatározta. Miután Kádár kiszabadult a börtönből, kezdetben a szociáldemokratákkal tudott együttműködni, majd a harmincas évek végén a Kommunisták Magyarországi Pártjához (KMP) került. Jól jellemzi a korszak káderhiányát, hogy gyakorlatilag aki belépett a KMP-be, az rögtön funkcionárius is lett. Ekkor keresték meg, és vették be a pártba.

Második világháborús „hőstettek"

– Így értünk el a második világháborúhoz, amikor Kádár egyre magasabb fokra emelkedett a ranglétrán. Bekerült az illegális magyarországi szárny vezetésébe, a Központi Bizottságba, sőt a Titkárságba is – tette hozzá az adjunktus, aki szerint egyébként a párttagokat a két kezükön meg tudták volna számolni. A biatorbágyi merénylettől kezdve ugyanis egyre-másra börtönözték be és végezték ki a kommunista vezetőket, így mindenkire szükség volt a mozgalomban. A világháború alatt nem mert és nem tudott ez a kis kommunista csoportosulás náciellenes akciókat végrehajtani, később az ekkor Moszkvában tartózkodó magyar kommunisták egyébként ezt is a számlájára írták, illetve manapság ezt is sokan Kádár gyávaságaként, kisebbségi komplexusaként magyarázzák.

A még mindig viszonylag rutintalan pártfunkcionárius ekkor újabb súlyos hibát vét: 1943-ban fölszámolta a KMP-t – tévedésből. – Kádár Jánosnak tudomására jutott, hogy Sztálin ebben az évben feloszlatta a KOMINTERN-t, s mivel a KMP ennek a Kommunista Internacionálénak volt a magyarországi szekciója, ezért ő arra következtetett, hogy a KMP-t is föl kell, lehet oszlatni. Később amikor ezt számon kérték rajta, azzal próbált védekezni, hogy ő valójában csak átnevezte a pártot, egy legális fedőpárttá akarta átalakítani Békepárt néven. Csakhogy a Békepárt a feloszlatás után fél évvel alakult... Ekkor semmilyen kommunisták által vezetett ellenállás nem volt Magyarországon.

A Pócspetri-ügy

Pócspetri községben egy rendőr gyakorlatilag véletlenül főbe lőtte saját magát, ám ebből koncepciós pert akartak kreálni. A községben egy tüntetés zajlott az iskolák államosítása ellen, amit ez a rendőr akart feloszlatni, s a puskája tusával lökdöste szét a tömeget. A cső a feje felé állt, s a dulakodás közben a fegyver magától elsült. Péter Gábor és Kádár János hallgatta ki a lakosságot. A papot, a segédjegyzőt és másokat vádoltak azzal, hogy a demokratikus rend ellen kívántak fordulni. Ez volt egyik utolsó feladata belügyminisztersége előtt.

Az egyik legbefolyásosabb személye lesz a párt hazai irányzatának. – Rajk László és Péter Gábor volt még hozzá hasonlóan meghatározó erő. Apró mellékszál: Péter Gábor ugyanúgy ott volt és részt vett a KMP feloszlatásában mint Kádár, ám őt nem számoltatták el az elvtársai – jegyezte meg Bencsik.

1946-ban Kádárt megválasztották az MKP egyik főtitkár-helyettesévé. A legfontosabb előrelépése az volt, amikor 1948-ban Rajkot váltva belügyminiszter lett. Egyik első dolga volt, hogy átszervezte az ÁVÓ-t ÁVH-vá. Engedelmes végrehajtóként dolgozott. – Az MKP-n belül ekkor nagyon szigorúan működött a demokratikus centralizmus elve. Nem volt helye vitának a meghozott döntésekkel szemben, a megbízatásokat el kellett fogadni, a felülről jött utasításokat minden esetben végre kellett hajtani. Egy nagyon szigorúan hierarchizált, alá-fölérendeltségi viszonyokkal jellemezhető, ha úgy tetszik, katonai jellegű pártszervezet volt – mondta Bencsik Péter.

Ekkor kezdődtek a koncepciós perek. Kádár részt vett a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság elleni, a Mindszenty- és a Rajk-per lebonyolításában is. – Azt nem állítanám, hogy a Rajk-per szellemi vezére lett volna, de kétségtelen tény, hogy egy alkalommal kihallgatta Rajk Lászlót. Ez a kihallgatás egyáltalán nem válik előnyére: nagyon durván, kioktató módon, embertelenül viselkedett Kádár – húzta alá Bencsik, aki azt is elmondta, ez a per komoly változást hozott Kádár életében. Addig ugyanis komolyan hitt abban, hogy a vádlottak valóban bűnösök voltak. Ezt minden eszközzel igyekezett be is bizonyítani, akár törvénytelen eszközökkel is. Kádár a Rajk-per után végül elbizonytalanodott. Rajk ugyanis eljátszotta a bíróság előtt a rá kiosztott szerepet, s ez kételyeket támasztott benne. Már nem tudott hinni Rajk bűnösségében, nem hitte, hogy Rákosi, Farkas, Gerő meggyilkolására szövetkezett volna Titóval. Ezt az elbizonytalanodást Rákosi is észrevette. Ekkor kezdődött karrierje átmeneti hanyatlása.

A Kádár-mítoszok

1952-ben kegyetlenül megkínozták, letépték a körmeit, az ÁVH-s verőlegények a szájába vizeltek – ezek azok a legendák, amelyek még életében terjedtek Kádár Jánostól. Azonban ő kezdettől fogva vallott, tisztában volt vele, semmi értelme az ellenállásnak. Sokan ezt is gyávaságként értékelték, de úgy is lehet erre gondolni, hogy volt belügyminiszterként pontosan tisztában volt azzal, mi folyik egy ilyen vallatáson, és előbb-utóbb úgyis mindenki aláírja azt, amit elé tesznek, hiszen nem lehet fizikailag bírni ezeket a vallatásokat. Épp ezért Kádár reálpolitikusként, pragmatikus emberként rögtön mindent beismert. De csak azt, amit elkövetett. – Ez a fajta reálpolitizálás volt jellemző egész országlására is – mondta Bencsik Péter. Aki azt is elmondta, ekkor meginoghatott volna a kommunizmusba vetett hite, de aztán mégsem így történt.

1950-ben aztán leváltják a belügyminiszteri posztról, de ekkor még nem tartóztatják le, arra majd csak 1951 áprilisában kerül sor. Folyamatosan várták a vallomásait, de Kádár továbbra sem értette az egész helyzetet. Jellemző egyébként, hogy még ekkor is különböző pozíciókat kap, osztályvezető volt például. Letartóztatni is inkább biztonsági okokból tartóztatták le: az őt követő Zöld Sándor ugyanis akkor, előbb megölte családját, majd öngyilkosságot követett el, s attól tartottak Rákosiék, hogy hasonlóra készülhet Kádár is, így akarva menekülni az igazságszolgáltatás elől.

Ekkor bontakozott ki a Kádár percsoport is, az egyik legnagyobb koncepciós per az ötvenes évek elején. Az ítélet végül életfogytiglani börtönbüntetés volt, a vád szerint leginkább azért, mert társaival együtt folytatni kívánta Rajk „összeesküvését". Kádárt egyébként egy csendes, zárt tárgyaláson ítélték el – ellentétben a Rajk-féle kirakatperrel – ezért sem volt szükség a látványos és teljes együttműködésre.

Irány Rákosi!

A börtönévekről igazából nincsenek részletes információk, leszámítva a szabadulását. Ez Sztálin halálának volt köszönhető, valamint annak, hogy az új szovjet vezetés arra szólította fel Rákosit, hogy ossza meg hatalmát és a miniszterelnöki posztot adja át Nagy Imrének. Nagy Imre ekkor egy reformot, egy új szakaszt hirdet meg a magyar politikában. Rákosi ezeknek a törekvéseknek ellenáll. Erre Nagy Imre úgy „válaszolt", hogy ott indított támadást Rákosi ellen, ahol leginkább lehetett, a kommunistákat sújtó koncepciós pereknél. Sorra kezdték felülvizsgálni a koncepciós pereket, így Kádárét is, akit ezután pillanatok alatt ki is engednek a börtönből.

– Azt tényleg nagyon nehéz megérteni Kádárral kapcsolatban, hogy ekkor miért nem Nagy Imrével szövetkezett, miért fordult Rákosihoz. Kádár pontosan tudta, kinek köszönhette börtönbe kerülését és kinek a szabadulását. Egyetlen magyarázat lehet, az, hogy Kádár még ekkor is pártszerűen gondolkozott, azaz meg volt róla győződve, hogy amit a párt tesz, gondol, az a helyes, azzal nem szabad vitába szállni. Márpedig ekkor a pártot Rákosi képviselte. Nagy Imre nem ezt tette, „frakciózott" eltért a hivatalos irányvonaltól, ami Kádár szerint megengedhetetlen. Ez lehet egy lehetséges magyarázat, miért állt Rákosi mellé. Akivel találkozása, udvarias, pártszerű, de hűvös és kimért is volt egyben. Nyilván szeretett volna visszatérni a pozícióiba, de kezdetben erre semmi esély nem volt. Az angyalföldi pártbizottságnak lesz a vezetője. Majd kicsit később a Pest megyei pártbizottság élén találja magát, így végül is visszakerült a Központi Vezetőségbe, bár még mindig borzasztó messze volt korábbi pozícióitól – mondta Bencsik Péter.

A XX. kongresszus

Hruscsov titkos, „mindössze" kétezer ember előtt elmondott beszédében lerántotta a leplet Sztálinról a bűneiről. Elítélte a személyi kultuszt, gyakorlatilag kimondta, hogy elődje egy közönséges gyilkos volt. Ez alaposan fölkavarta az állóvizet Magyarországon is.

Rákosit egyre több támadás éri, egyre többen mondják, hogy le kellene mondania, egyre tarthatatlanabb volt a helyzete. Többen is hatalmi pozíciókat kezdtek ekkor dédelgetni, Gerő és Kádár mellett egy Kovács István nevű funkcionárius is el tudta volna magát képzelni Rákosi helyén. Rákosi helyzete akkor vált egyértelműen tarthatatlanná, amikor az ekkor már börtönben ülő Péter Gábor vallomást tesz Rákosi ellen. Az egykori ÁVH-vezér súlyos dolgokat vall be Rákosival kapcsolatban. Ekkor már a szovjetek sem akarták megmenteni. Ekkor, 1956 júliusában felmerült, hogy Kádár legyen az MDP első titkára. Mellette felmerült Hegedüs András, hivatalban lévő miniszterelnök és Gerő Ernő neve is, végül utóbbit választják meg. – Ez súlyos hiba volt. Ha Kádárt választották volna meg, neki ekkor még lett volna olyan reputációja, hitelessége, hogy az egyébként Gerő által is meghirdetett reformoknak ő lett volna a személyi képviselője, akkor hitelesnek vélte volna a magyar társadalom. Ám ez mint tudjuk, nem így lett – értékelte a helyzetet Bencsik.

Nem hagyhatta életben Nagy Imrét

Ekkor visszaveszik a vezetés első vonalába, a párt második embere, az első titkár helyettese lesz, a Politikai Bizottság tagja.

Így jöttek el az októberi események. Kádár Nagy Imréhez hasonlóan sokáig bizonytalan volt. Folyamatosan kap különböző információkat, felkelői csoportokkal találkozik, illetve a párton belül is vannak olyan személyek, amelyek folyamatosan győzködik. Végül október 28-ára meggyőzik arról, hogy egy pozitív folyamatról, egy nemzeti demokratikus mozgalomról van szó. Ekkor áll Nagy Imrével az ország élére. Ugyancsak fontos momentum, hogy a teljesen kompromittálódott Gerő Ernőt még 25-én leváltják az első titkári pozíciójából szovjet nyomásra. Ekkor lesz az első titkára a pártnak, fölért a csúcsra. Ebben a pillanatban szembesül azzal, hogy mégis csak második ember lesz, hiszen ebben a forradalmi szituációban a miniszterelnök személye sokkal fontosabb lett, különösen úgy, hogy többpártrendszer alakult ki, s hiába lenne fontos párt az MDP, úgy érezte, háttérbe szorult Nagy Imre mögött, s ez bizony frusztrálhatta.

Október 30-án a Köztársaság téri pártház ostromában elesik egyik, sőt talán egyetlen barátja, Mező Imre: lelövik, miközben fehér zászlóval a kezében kilép a pártház ajtaján. Így még inkább tépelődik azon, hogy mi is zajlik az országban: ellenforradalom vagy dicsőséges népfelkelés. Mindkettőre lát példákat szép számmal. Végül október 31-én másodszor is részt vesz a párt feloszlatásában. Ekkor Nagy Imrével, Donáth Ferenccel, Losonczy Gézával együtt úgy gondolták, az MDP kompromittálódott, létre kell hozni egy másik pártot. Ez lesz az MSZMP, ami kezdetben reformkommunista párt volt, majd később válik Kádárnak a forradalommal szemben álló pártjává.

November 1-jén Kádár nyilatkozik a rádiónak. Ebben azt mondja el, hogy „népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus".. Csakhogy amikor ezadásba került, már nem volt az országban, úton volt Moszkva felé. A nyilatkozat után tárgyalni hívták a szovjet nagykövetségre.

A nagy falfirkaháború

Éljen Kádár!
Féljen Kádár!
Ne féljen Kádár!
Miért ne féljen Kádár!?
Így „fejlődött" az a bizonyos falfirka, amelyet a forradalom leverése után festettek fel az egyik pesti házfalra.

– Még a kabátját sem vitte magával, úgy volt vele, hogy biztos egy rövid, egy-két órás tárgyalás lesz, visszaviszik majd autóval a Parlamentbe. Csakhogy a tököli szovjet katonai repülőtérre vitték, ahonnan Moszkvába repült. A Kremlben hallgatták meg november 2-án és 3-án, a második napon már Hruscsov is jelen volt. Kádár felemás helyzetbe került, számot kellett vetnie azzal, miért és tulajdonképpen hogyan vitték oda, hogyan tekintenek rá Moszkvában: fogolyként vagy akár az ország kijelölt új vezetőjeként. Ott van a tárgyaláson Rákosi és Gerő valamint a vele együtt érkező Münnich Ferenc. Kádár felismerte, rivális vezetőjelöltek között ül ott Moszkvában; olyannyira, hogy akár még Rákosit is hazaküldhetik. Ebben a szituációban november 2-án azt mondta, hogy „ha rövid időn belül kivonják a szovjet csapatokat [...] pártunk és a többi párt fel tudná venni a harcot az ellenforradalommal szemben". Egy esetleges szovjet bevonulással a nullával tennék egyenlővé a párt hitelét. Próbálja saját magát és valahogy Nagy Imre kormányát is védeni. Ám egy nappal később mégis elvállalja, hogy ő vezesse azt a bizonyos bábkormányt, amely november 4-én Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány néven megalakult. Ekkor a szovjetek dezinformálták is, azt hangsúlyozták, hogy felülkerekedtek a „fasiszták", akik halomra gyilkolnak mindenkit. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy szerepet játszott a hatalomvágya és az is, hogy úgy gondolta, ha nem vállal el egy ilyen felkérést, akkor meg is büntethetik. Az is átfutott az agyán, hogy még mindig inkább ő vezesse a rendteremtést, mint a keménykezű, brutális, bosszúszomjas vetélytársai.

Demokratikus, demokrácia, másképpen

A kommunisták a saját rendszerüket mindvégig demokratikusnak nevezték, gondolták. Az ő szóhasználatuk a sztálini rendszert jelentette.

Az egyetemi adjunktus az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatban rámutatott, hogy már 1963-64-től kezdve egyre fontosabbá vált ez a reform. Kádár ugyanis végső soron azzal legitimálta hatalmát, hogy egy hallgatólagos alkut kötött a társadalommal: ha lemond a nép arról, amit el akart érni 1956-ban, akkor a rendszer folyamatos életszínvonal-növekedést garantál. Ám ezt a központosított tervgazdálkodással gyakorlatilag lehetetlen megvalósítani. Kádár ezért volt kénytelen megbarátkozni valamilyen gazdasági reform gondolatával. Nem volt „más" választásuk, meg kellett próbálni a kört négyszögesíteni, azaz a tervgazdálkodást piaci mechanizmusokkal vegyíteni. Kádár félve a politikai következményektől, fékeket épített be: ha beindulnának akár a politikai reformok is, akkor ezeket a fékeket „be lehetett húzni", és be is húzták a csehszlovák események miatt. Ennek ellenére nem azonnal állították le a január elsején indult új gazdasági mechanizmust. Ekkor megint arról szólt a politika, hogy kettészakadt a párt reformerekre és „konzervatív" irányzatra. Előbbinek élén Nyers Rezső, Aczél György állt, az utóbbiak szószólói Biszku Béla és Komócsin Zoltán voltak. Kádár egyébként mindig az erősebb táborhoz húzott azért, nehogy egy ellene indított puccs eredményeként leváltsák.

A hetvenes évekbe már az imázsépítés is belefért. Kevesen tudják, hogy a koncepciós perek, főleg a katolikus egyházhoz tatozó személyek ellen ekkor még zajlottak, sőt megindultak az 56-ra emlékezőket elítélő perek. 1972-ben sikerrel megakasztotta a konzervatív tábor az Új gazdasági mechanizmust. Ekkor indultak támadások az értelmiségiek ellen, de ez az időszak az ellenzék megjelenésének is a korszaka, s ekkor virágzik igazán az ügynökök kora. Az életszínvonal valóban emelkedett, előbb „önerőből", majd a termelékenység csökkenése ellenére is nőttek a bérek, csökkentek az árak, ekkor indult meg az eladósodás. – Ez valószínűleg mindenképpen bekövetkezett volna az 1973-as olajválság miatt, ám ez a politika még rátett egy lapáttal – közli Bencsik Péter.

„Akart", mégsem ment nyugdíjba

A nyolcvanas évek elején kezdenek rajta kiütközni az öregség jelei: egyre hamarabb elfárad, nem tud már annyit dolgozni, a munkatársaival veszekszik, kiabál, agresszívvá válik. – Az orvosai ekkor már azt javasolták, hogy fogja vissza magát, de ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Ő az állam irányítását hivatalként élte meg. Ha az asztalán van néhány akta, akkor leveszi a legfelsőt és addig van benn, amíg van az asztalán dosszié. Igazi bürokrata volt ebből a szempontból – jegyezte meg Bencsik.

– Csakhogy mégsem volt kezdetben egyszerű őt leváltani. A probléma a hetvenes években gyökerezett. 1972-ben, amikor Kádár betöltötte a hatvanadik életévét, levelet küldött a pártnak arról, hogy nyugdíjba akar menni, hiszen elérte az akkor hatályos nyugdíjkorhatárt. Valójában esze ágában nem volt nyugdíjba menni. Azt írta a levélben, hogy utódlása körülményeit biztosítottnak látja, így nyugodtan lép hátra. Ám ekkor dúlt a leghevesebben a két tábor, a reformerek és a „konzervatívok" harca. Mindkét tábor attól rettegett, hogy a másikból kerül ki Kádár János utóda. Ezért egy olyan hűségesküt tettek mellette, marasztalták, hogy ez rendkívüli módon megerősítette hatalmát és pozícióját. Sőt elérte, hogy minden elvtársa, aki ezután betöltötte a hatvanadik életévét kötelezően fel kellett ajánlja nyugdíjba vonulását, így aztán tetszés szerint szabadulhatott meg vetélytársaitól. Ha érdekében állt, elfogadta a kérelmet – mondta Bencsik Péter.

Élet barátok nélkül

Kádár Jánosnak gyakorlatilag nem volt magánélete. Felesége, Tamáska Mária volt, gyermekeik nem voltak. Barátai sem voltak, talán Aczél Györgyről és feleségéről lehetett azt mondani, hogy valamelyest közelebb álltak hozzá. Imádott vadászni, sakkozni, de más sztárallűrje nem volt. Igyekezett egy egyszerű, puritán embernek mutatkozni.

1988 májusában megegyezett Grósszal, hogy félreáll, pártelnök lesz. Ekkor már súlyos beteg. Utolsó szereplése az emlékezetes 1989. április 12-i beszéd, amikor orvosi tanácsa ellenére teljesen váratlanul megjelent a Központi Bizottság zárt ülésén. Feltörtek a múlt elfojtott elemei, beszélt 1956-ról, Nagy Imréről. – Ez a beszéd jól mutatja, hogy egész életében küzdött ezekkel az eseményekkel, és hogy soha nem tudta lezárni. Az még, hogy pont azon a napon halt meg, amikor Nagy Imrét rehabilitálták, egészen megdöbbentő – mondta Bencsik.

Nem a sakkverseny díján múlt

Az egyetemi oktató szerint a második világháborúig, sőt 1956 novemberéig Kádár János nélkül is valószínűleg ugyanígy alakulhatott volna az ország sorsa. Utána sokkal komolyabb, véresebb megtorlás lett volna és a diktatúra biztosan nem puhult volna úgy föl, mint alatta. Ez elsősorban gazdasági szempontból, hosszú távon egyáltalán nem lett volna baj az országnak. Kádár János örökségének egyik legdrámaibb hagyatéka pont az, hogy rászoktatta a társadalmat arra, hogy az államtól várja sorsa jobbra fordulását. Ezzel egyfajta morális visszaesés is bekövetkezett. Az ország erején felüli volt a jólét. – A nyolcvanas években már az sem volt elég az életszínvonal emeléshez, hogy gazdasági reformokkal kísérletezzen az ország. Ekkor engedélyezték a gmk-zást, s az emberek a hivatalos munkahelyükön lehúzott nyolc óra után sok esetben még legalább annyit dolgoztak mellékállásban, aminek egy sor társadalmi következménye lett: széthullott családok, válások, a középkorú férfiak halálozási mutatóinak drámai emelkedése, gyerekszám-csökkenés – csak néhány azokból a társadalmi következményekből, amelynek hatásait a mai napig érezzük. Az akkor felvett hiteleket pedig a mai napig görgetjük magunk előtt. Így is megérte? – kérdezte Bencsik Péter.

Joggal.

Kádár János utolsó beszéde. 1989. április 12-én az MSZMP központi Bizottságának zárt ülésén megjelent és felszólalt Kádár János, a párt 77 éves elnöke, aki ekkor már egy éve betegeskedett. Az utolsó szó jogán - mindenki számára váratlanul - vallani akart 1956-os moszkvai tárgyalásáról (amiről korábban, nyilvánosan sohasem beszélt), majd Nagy Imre elítéléséről, kivégeztetéséről.