Landerer súgott a márciusi ifjaknak

Mozgatható betűket először a kínai Pi Seng készített a XI. században, agyagból, a szomszédos Koreában pedig a XV. század elején már fémből öntötték a nyomóformát. A legtöbbet mégis egy mainzi ötvösmesternek köszönheti a műveltség. Johannes Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg (1398–1468) szerencsétlen sorsú ember volt, gazdag üzlettársa kihasználta és kisemmizte, viszont a Kéziszedés című magyar nyomdász tankönyv szerint 1440 körül ő találta föl a betűfémet, a kézi öntőkészüléket, a nyomdafestéket, a szedő-sorjázót, a kézisajtót és a festékező labdacsot, tehát az iparszerű könyvnyomtatás összes alkotóelemét.

Megelőztük Londont, Bécset

„Egy találmány születésének pillanata sohasem véletlen. Az emberek mindig csak azt találják fel, amire szükségük van, és azt mindig fel is találják. A könyvnyomtatást már várta a szellem, amikor a valóságban megjelent. Semmiféle más emberi találmány nem tett annyit, mint a könyvnyomtatás, hogy az ember és ember közötti igazságtalan különbségeket megszüntesse" – írja Szerb Antal. Magyarországra az első nyomdászt, Andrea Hess-t, Hess Andrást négy évvel Gutenberg halála után, 1472-ben hívta el a római Lauer nyomdából Karai László budai prépost, Mátyás király alkancellárja. A budai nyomda hét évvel hamarabb született meg, mint az első londoni, öt évvel előzte meg a prágait, nyolc évvel a lipcseit, kilenc évvel a bécsit. Az első magyar nyelvű könyv, a Komjáti Benedek fordította Szent Pál levelei viszont csak 1533-bankészült el, Krakkóban. Ahogyan Európa-szerte, az első nyomdászok mifelénk is azért kerültek kapcsolatba a szakmával, mert írtak, igét hirdettek, vagy egyszerre művelték mindkettőt. Heltai Gáspár (1510–1574) a kolozsvári nyomda alapítója lelkész és író volt, a debreceni Huszár Gálra (1512–1575) is nyomdászpapként hivatkoznak. Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702) szintén teológiát tanulni ment Amszterdamba, ott viszont a könyvnyomtatás és a betűmetszés művésze lett – aztán hazajött, kiadta az első magyar szakácskönyvet, az iskolákban a latin helyett a magyar nyelv bevezetéséért kardoskodott, és magára haragította a komplett református egyházat azzal, hogy kijavította a Bibliában a nyilvánvaló helyesírási hibákat.

Hasonlóan izgalmas élete volt az 1848-as forradalom híres nyomdáját részben tulajdonló Landerer Lajosnak (1800–1854), aki nagyapja és édesapja nyomán választotta ezt a szakmát. Volt bölcsész, katonáskodott, 1824-ben vette át a család pesti és pozsonyi üzemének vezetését. Magyar földön ő készített először színes nyomatot 1833-ban. A nagy pesti árvíz idején ő is mentette az embereket, amiért díszpolgárrá választották. 1840-ben társult Heckenast Gusztáv könyvkereskedővel. Landerernek jó volt a kapcsolata a bécsi udvari körökkel, állítólag a titkosrendőrséggel is. Amikor a vállalkozás 1941-ben elindította a Pesti Hírlapot, a szerkesztésre azért a börtönből frissen szabadult Kossuth Lajost kellett fölkérni, mert Bécsben azt gondolták, a cenzúra majd keretek közé szorítja a lánglelkű jogászt. Az első együttműködés nem sikerült.

Dolgozott, mint a barom

„Landerer és Heckenast uraknak minden mértéket meghaladó szennyes piszkosságát tovább tűrnöm lehetetlen. Dolgozom, mint a barom, kérkedés nélkül mondhatom, lelke, fenntartója vagyok a Pesti Hírlapnak... Sok ember mondotta már, hogy valósággal bolond vagyok az ő igavonó marhájuk lenni, s az örökös munkával, örökös bosszúsággal életemet, egészségemet érettük felemészteni..." – fakadt ki Kossuth, amikor lemondott a szerkesztésről. Landerer mégis csak fél szívvel állhatott a császár oldalán, ezt az 1848. március 15-én történtek bizonyítják. Aznap elkészült a szabad magyar sajtó első két terméke, a Tizenkét pont, a Nemzeti dal. A szakma szolidaritására pedig jellemző, hogy a következő hónapban a budai és pesti nyomdászok már együtt, munkabeszüntetéssel szerezek érvényt követeléseiknek. Később Landerer kapott megbízást a magyar kormánytól arra, hogy pénzjegynyomdát rendezzen be. A Kossuth-bankókat készítő vállalat a hadiszerencse alakulásának megfelelően követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra, legvégül Lugoson működött. Világos után Landerer bujdosott, és visszatérése után sem irányíthatta tovább vállalkozását. Üzlettársa, Heckenast Gusztáv – aki óvatosságból '48. március 15-én nem ment be a nyomdába – Landerer halála után még 9 évig a régi néven működtette a céget, amely Jókai Mór, Jósika Miklós regényeit, a magyar irodalom színe-javát kiadta. 1873-ban Heckenast eladta cégét, amely később Franklin Társulat néven működött. Azért pont Benjamin Franklin nevét vette föl, mert az amerikai író, polgári demokrata politikus, természettudós és filozófus eredetileg szintén nyomdász volt...

54 ezer újság 1 óra alatt

A szakma saját forradalma is abban a században játszódott le: a Nyomdaipari enciklopédia azt írja, már a felvilágosodás idején nőtt az igény a munka felgyorsítására, és több ezer – köztük jó néhány magyar – találmányt jegyeztek be ezzel kapcsolatban. Az igazi áttörés 1885-ben Ottmar Mergenthaler (1854–1899) nevéhez fűződik, akit életrajza a második Gutenbergnek nevez. Ő szerkesztett egyemberes linotype gépet, amely billentyűzet irányításával szedi, önti a betűket, rendezi a sorokat. Hat évvel később már 700 ilyen gép működött Amerikában. Az újságok készítése ennek, és a modern nyomógépeknek köszönhetően tényleg felgyorsult. Amikor a ma legidősebbnek számító magyar vidéki napilap, a Délmagyarország első száma 1910. május 22-én megjelent, a német Wörner-féle 16 oldalas iker-körforgógépről azt írtuk, „Amilyen falánk ez a gépóriás – huszonnégyezer ív papirost eszik meg egy óra alatt – olyan bőkezű is egyúttal. Hatvan percnyi szédületes forgás után tizenkétezer tizenhatoldalas lappéldánnyal ajándékozza meg a közönséget."

– Most is német gépet használunk, MAN Uniset 75 a neve. Ha 20 oldalas az újság, egy óra alatt 54 ezer példány előállítására képes, és minden oldal színes – mondja [namelink name="Dornbach Péter"], a Délmagyarország nyomdavezetője, aki 10 évesen, édesapja mellett kezdte tanulni a szakmát. – A Délmagyarország és a Délvilág mellett itt készül a két lap és a Kisalföld összes melléklete. Mi nyomjuk többek között a Magyar Nemzetet, valamint a romániai Krassó-Szörény megyében megjelenő, Resicabányán szerkesztett Jurnal de Caras-Severin napilapot, a hetilapok közül pedig például a Szabad Földet és az Új Embert.

„Az erőszaknak nem állhatok ellent"

Az 1848. március 15-i jelenetet, amelyet történészek is föl szoktak idézni, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című regénye így örökíti meg: „Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta őket.

– Azért jöttünk – fordult Petőfi Landererhez –, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

– Lehetetlen – felelte szárazon –, nincs rajta a cenzor engedélye.

A nép küldöttjei zavartan néztek össze; Landerer odasúgja Irinyinek:

– Foglaljanak le egy sajtógépet!

Egy géphez lépett most Irinyi.

– E sajtót a nép nevében lefoglaljuk és követeljük kéziratunk kinyomatását.

– Az erőszaknak nem állhatok ellent – felelte Landerer ünnepélyesen és megparancsolta szedőinek, hogy munkába fogjanak."