Már Katmanduig jutott a világjáró Simon Dávid

Mintegy 15 ezer kilométert tett meg Simon Dávid, aki 2010 elején azzal vágott neki a világnak, hogy körbegyalogolja a földgolyót. Már Nepál fővárosáig, Katmanduig jutott.

Kilenc országot átszelve bukdácsolt a farkasordító szerb télben, bandukolt a mediterrán török tengerparton, bolyongott az izzó iráni pusztaságokon, majd – hajón, repülőn, Dubaj érintésével – az indiai szubkontinensen, Mumbainál kötött ki. Innen jutott aztán a Himalája országába, Nepálba. A harmincas éveit taposó Dávid nemzetközi pénzügyi-elemző karrierjét dobta sutba a nagy vállalkozásért.

Terve, hogy öt év alatt, 50-60 ezer kilométert kutyagolva bejárja a világ kevésbé gazdag országait, amolyan modern zarándokként – a divatos turistautakat kerülve – megismerje a távoli népek életét, szokásait. A világjáró gyalogos néhány rövid lefolyású nyavalya és felszerelési tárgy (mobiltelefon, fényképezőgép) elvesztésének leszámításával eddig szerencsésen megúszta a viszontagságokat. Főként azzal az illúzióval kellett leszámolnia, hogy “hátizsákos vándorstátusára” tekintettel mindenütt ingyen befogadják kosztra, kvártélyra, egy csapásra segítőkké válnak a hivatalok bürokratái – értesült az MTI a szülők beszámolója alapján, ők az internet segítségével tartják a kapcsolatot fiukkal.

Így volt ez a dúsgazdag arab emirátusban, Dubajban is, amikor az Arab(Perzsa)-öbölben, Iránból áthajózva a határon derült ki: a kikötői hatóságok nem tudnak kiállítani számára beutazási engedélyt, s visszatoloncolják Iránba. A helyzet azzal fenyegetett, hogy ott viszont lejárt iráni vízuma miatt lefogják. Végül a szerencsésen végződött kaland nem kis mértékben az iráni hajóskapitány emberségén múlott: Dávid fizetség nélkül a hajón maradhatott (közben fordultak is egyet a két ország között), amíg egy Dubajban dolgozó volt évfolyamtárs ezer dollár óvadék letételével kezességet vállalt a magyar világgyaloglóért.

A hazaküldött útibeszámolókból az is kitűnik, hogy a világ jó néhány távoli fertálya nem egészen olyan, ahogy azt mifelénk feltételezik. A nyugatellenesnek beállított irániak barátságosak, befogadóak, míg az indiai utca embere ridegebb, közömbös nehézsorsú embertársai iránt. Másfelől az is csak menetközben derült ki, hogy a bálványozott Google Earth nevű világtérkép messze nem tökéletes: megesett, hogy egy Isten háta mögött kiszemelt úti cél jó pár kilométerrel arrébb van. “Nem szabad kizárólag mesterséges infókra támaszkodni – így Dávid – legbiztosabb a helybéliek útbaigazítása”.

A magyar vándor jelenleg egy katmandui árvaházban húzza meg magát, ahol a fűtetlen, folyóvíz- és áramnélküli menedékért cserébe – szavaival élve – színt próbál vinni a gyerekek egyhangú, rideg életébe. Játszik velük, megtanítja őket, hogyan kell orrot fújni, cipőfűzőt kötni, egyszóval minden olyanra, ami az európai kultúrában természetes. Közben viszont újabb válaszút előtt áll: legszívesebben Tibeten át Indokina felé venné az irányt, ám a kínai hatóságok csak a tibeti átkelésért nem kevesebb, mint 5000 dollárt követelnek. Mehetne Bangladesnek, ott viszont a közegészségügyi állapotok meglehetősen riasztóak. Így aztán nagyon valószínű, hogy visszafordul Indiába, s Kalkuttából hajón át Thaiföldön folytatódik a világra szóló gyalogút.