Szerenád

Az imádott nő meghódításának ezernyi rafinériáját ismerték őseink. Ennek egyik jól bevált módja évszázadokon át a trubadúrok alkalmazása volt, akik a várak, várkastélyok úrnőit, kisasszonyait voltak hivatva dicsérni és akik jól tudták, hogy igyekezetük akkor válik igazán eredményessé, ha a zene és költészet segítségét is igénybe veszik. Az egyéni érzelmek kinyilvánítására azonban csak a XVIII. és a XIX. században alakult ki az új zenei stílus, a „szerenád”. Emlékezzünk csak Mozart „Haffner szerenád”-jára, vagy Brahms „D-dúr szerenád”-jára, de ne hagyjuk ki Csajkovszkij „Vonósszerenád”-ját sem. Ezek a művek halhatatlanokká váltak, de a széles néprétegeket meghódítani nem tudták. Az a szerenád, amely a női szíveket meghódította és a férfiszíveket érzelgőssé tette, a magyar falvakban, vidéki kúriák környékén teljesedett ki és vált közismertté a XIX. század végén, a millennium idején, és az ezt követő években. Magyar sajátosság ez, amely a cigányzene és a magyar nóta ötvözetéből született és vált napjainkra nótairodalommá. Nyári estéken a lányos házak ablakai alatt – többek között –, ha a „Csak egy kislány van a világon” vagy a „Száz szál gyertya” című romantikát, szenvedélyt sem nélkülöző dal felhangzott, bizony kevés ablak volt, ahol ne lobbant volna lángra a gyertya, jelezve, a szerenád tárt szívekre talált. Napjainkban, ha felhangzik néha egy-egy dal rövid nosztalgiahullámot kavarva a nem is olyan régmúlt időkből, a felvillanó ábrándképek mámorában – valljuk meg! – még mindig megdobban a szív, bepárásodik a szem.

Kuklis József, Győrszentiván