Délmagyar logó

2019. 02. 20. szerda - Aladár, Álmos 1°C | 12°C Még több cikk.

Száz éve született Bessenyei Ferenc

Száz éve született Bessenyei Ferenc
Tökéletesen illett a kor elvárásaihoz a Nemzet színésze

Bessenyei Ferenc egy olyan kor színészóriásai közé tartozik, amelyben egészen mást jelentett a világot jelentő deszkákon állni, mint ma. Amit ő mondott, annak súlya volt. 15 éve nincs már köztünk, fénye mégsem alszik ki. Ma lenne százéves.

Ősbölény – talán ez az egyik legtöbbet említett kifejezés, amellyel a 15 éve elhunyt színészóriást, Bessenyei Ferencet jellemezni szokták. Letaglózó színpadi ereje, mélyről jövő tehetsége, hajlíthatatlan jelleme, férfias kiállása és tiszta szíve már életében a legnagyobbak közé emelte. Bátran állíthatjuk, hogy a XX. századi magyar színjátszás egyik legnagyobb alkotója volt. Páratlan tehetség, akit nemcsak megértett, de híven követett is a kor közönsége.
 

Erős, klasszikus férfialak volt, kiváló orgánummal, aki ráadásul magáénak érezte a társadalom problémáit. Ha kiállt a színpadra, bárkit meg tudott győzni, ugyanakkor nem alkudott meg sem mással, sem önmagával.


„Időskorban nehéz elviselni a fényt, amit fiatalon gyújtottunk. Mára kihullott a kezemből az összes szépség, az öröm, csak az emlékek maradtak" – nyilatkozta egy interjúban 85 éves korában, nem sokkal halála előtt. Mára sajnos nekünk sem maradt belőle más, mint számtalan gyönyörű emlék és a fény, amely még mindig nem aludt ki. Bessenyei Ferenc holnap lenne 100 éves.

Lánya is a színészetet választotta
Bessenyei Ferenc egyik lánya, Bessenyei Zsófia szintén színész lett. A Győri Nemzeti Színház művésze volt, nagyszerű játéka lenyűgözte a közönséget. 2006-ban, nem sokkal édesapja után hunyt el.

A romantika óta vártuk

Gajdó Tamás színháztörténész szerint Bessenyei Ferenc azt a színésztípust testesítette meg, akire a romantika óta vágyott a közönség, és akit ráadásul még a színházi vezetés és a hatalom is kedvelt. – Erős, klasszikus férfialak volt, kiváló orgánummal, aki ráadásul magáénak érezte a társadalom problémáit. Ha kiállt a színpadra, bárkit meg tudott győzni, ugyanakkor nem alkudott meg sem mással, sem önmagával – mutat rá a szakember, utalva a színész tartására, amelyet élete végén sem veszített el.

Nem véletlenül lett a Nemzeti Színház vezető színésze, tudjuk meg. Tökéletesen illett rá a kor színészideáljának képe, ráadásul a klasszikus alakításai mellett a kortárs darabokban is kiemelkedőt alkotott, de könnyedebbnek tartott szerepekkel is meg tudta nyerni a közönséget. – A maga részéről minden szerepet komolyan vett, és nemcsak azzal törődött, hogy igényesen formálja meg a karaktereket, hanem azzal is, hogy a közönség szeresse. Ő még abból a háború előtti színházi kultúrából érkezett, amelyben ez utóbbi lényeges volt – világít rá a színháztörténész, és elmondja, egészen más volt a színészkultusz, mint ma. Együtt járt vele a politikai és társadalmi szerepvállalás, s ez egyáltalán nem állt távol Bessenyei Ferenctől.
Életút
Bessenyei Ferenc Hódmezővásárhelyen született 1919. február 10-én. 1940-ben a szegedi Városi Színházban kezdte pályáját, 1942-től a Miskolci Nemzeti Színházban, 1944-től a budapesti Nemzeti Színházban játszott, utána több helyen megfordult (Budai Színház, Vígszínház, Hódmezővásárhely, Magyar Színház), míg újra Miskolcra vitte az útja. A Szegedi, majd a Pécsi Nemzeti Színházban játszott egy-egy évadot. 1963-tól 1967-ig, majd 1973–1980 között a Madách Színházban játszott. 1981 után nyugdíjba vonult, csak szerepekre szerződött 1997-ig, utána lajosmizsei tanyáján élt, visszavonultan. Otthonában, Lajosmizsén békésen hunyt el 2004. december 27-én. Négy felesége volt, Szederkényi Ada, Váradi Hédi, Lugossy Zsuzsa és B. Élthes Eszter. Három gyermeke született, Bessenyei Zsófia (1946–2006), Bessenyei Katalin és Bessenyei Juli. 2000-ben a nemzet színészei közé választották, kétszeres Kossuth-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.


Pályafutása jól példázza, hogy akadt olyan korszak a XX. században is, amikor a színészekre nemcsak a színpadon, de a közéletben is figyeltek. – Példamutató és páratlan jelenség volt, aki meg tudta adni a színészet presztízsét. Alkotótársa volt az íróknak, és bizonyos szempontból a közönségnek is. Az ő élete annak bizonyossága, hogy a színész nem reprodukáló művész, hanem önálló egyéniség, aki hatással van a korszak történéseire. Úgy lett központi alakja a közéletnek és művészetnek egyszerre, hogy nem kellett sutba vágnia az elveit, sosem alkudott meg, sem mással, sem önmagával. Életútja kiválóan reprezentálja a XX. századi művészsorsot – fejezi be a szakértő.

 Különleges portré

„Esztári" Szécsi Zoltán nemzetfényképész 18 éve készített különleges portréfotókat Bessenyei Ferencről. Sinkovits Imre halála után úgy érezte, nem késlekedhet tovább, és felkereste a művészt rendhagyó ötletével. – Egy idős fényképész barátomtól ajándékba kapott, ma már 110 éves, harmonikás fényképezőgéppel szerettem volna lefotózni gyerekkorom ikonját, Bessenyei Ferencet. Álmomban sem gondoltam, milyen gyönyörű, életre szóló élmény lesz a találkozás – mondja, és hozzáteszi, ő abban hisz, hogy véletlen és szerencse nem létezik, csodák azonban igen. Az pedig, ha valakit egy ekkora színészóriás ölel a keblére, valódi csoda.

A miskolci Színészmúzeum akkori igazgatója segített neki felvenni a kapcsolatot a művésszel, de Szécsi Zoltán hamarosan rájött, hogy egy másik nagyszerű színésznek is születésnapja van, akivel Bessenyei Ferenc ráadásul 1942-ben egy társulatban játszott a Miskolci Nemzeti Színházban. – Komlós Juci és Bessenyei Ferenc ugyanabban az évben, ugyanazon a napon született, és régóta jó barátságot ápoltak. Juci néni is ma lenne százéves. A lényéből áradó kedvesség és derű sokat segített abban, hogy Feri bácsi megnyíljon a fényképezőgépem előtt – meséli Szécsi Zoltán, aki elsőre tartózkodónak, bizalmatlannak látta a színészóriást.

A fényképezés végén magához ölelt, folyni kezdtek a könnyei, és azt mondta: „Te ugyanolyan bolond vagy, mint én. Egymillióból egy van ilyen"

Megmaradt allűrök nélküli embernek

 – Feri bácsi először pózolt, morgós volt, és csak akkor értettem meg, hogy miért, amikor kiszakadt belőle a kérdés: engem meg ki küldött hozzá? – avat be a történtekbe a fényképész. – Megdöbbentem a gondolaton, hogy valamilyen érdektől vezérelve lennék ott, hiszen nem küldött senki, tényleg róla szerettem volna portrét készíteni – folytatja, és elmondja, a művészből hamarosan kibukott a magyarázat is. Mindenféle újságírók hívogatták akkoriban, hogy mondjon egy sztorit Sinkovits Imréről. Mindegy volt nekik, hogy milyet, csak lehessen rajta csámcsogni. Ez rettenetesen fájt neki, lehangolta a sok rossz tapasztalat. Azzal ugyan nehezen tudott bármit is kezdeni, ha rajongók ugrottak a nyakába, de megmaradt annak a szilárd gerincű, allűrök nélküli embernek, aki mindig is volt. Ha nem hívták játszani, hát nem ment, de megalkudni nem tudott.

– A fényképezés végén magához ölelt, folyni kezdtek a könnyei, és azt mondta: „Te ugyanolyan bolond vagy, mint én. Egymillióból egy van ilyen" – mondja elérzékenyülten a fényképész, és azzal fejezi be, ma is beleborzong ebbe az érzésbe, ha eszébe jutnak ezek a pillanatok.
Szécsi Zoltán: „Egy idős fényképész barátomtól ajándékba kapott, ma már 110 éves, harmonikás fényképezőgéppel szerettem volna lefotózni gyerekkorom ikonját, Bessenyei Ferencet. Álmomban sem gondoltam, milyen gyönyörű, életre szóló élmény lesz a találkozás."
Fotó: Mocsári László/minap.hu

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szerelem, szerelem

Szerelem, szerelem
Februárban, közeledve az év legszerelmesebb napjához, a Valentin-naphoz mit is ajánlhatnék, mint… Tovább olvasom