Focika

"Először sírtam volna, bánattal keveredő szégyenemben."

Aztán már gúnyosan nevetni sem volt kedvem. Mintha agyonütöttek volna, úgy szálltam be az autóba péntek este fél tizenegy után, és csak bámultam kifelé a szélvédőn. Aztán jött két éjjel és két nappal, amely elég volt a gondolkodásra.

Nem értettem, miért bíztam még mindig a magyar válogatottban. Abban a csapatban, amelyben a meghatározóknak mondott játékosok az orosz bajnokság utolsó előtti, a holland első osztály 13. helyezett, a német Bundesliga II. sereghajtó, illetve második együttesénél (nem) kapnak szerepet hétről hétre. Nagy álom, hogy honfitársunk mondjuk Swansea-, Aston Villa-, Hull-, Fiorentina-, Udinese-, netán Getafe-, Espanyol- vagy Levante-szintű klubnál játsszon – lehetőleg rendszeresen a kezdőben? Úgy tűnik, igen.

Azt sem értettem, Egervári Sándor miért nem mondott le már a romániai szégyen után. A csapat motivációjával nagyon komoly probléma volt akkor – ahogy ezúttal is.

És akkor a motiváció: azt sem értettem, hogy ha azt ígérjük, megpróbáljuk megakadályozni a hollandok nyugodt építkezését, és ott leszünk a sarkukban, hogy érezzék, mi is itt vagyunk, akkor miért csak az 55. percben kapta az első sárgát magyar játékos? Az agyonrúgás nem, ám a kellemetlenkedés, a kellő agresszivitás engedett és demoralizáló.

Nem értem, a magyar játékosok mit értenek profizmus alatt? Azt, hogy a helyszínről küldök magamról fotót? Hogy közvetlenül a meccs előtt még „fenn vagyok” a közösségi hálón, és onnan üzengetek, posztolok, megosztok?

Szóval elgondolkodtam. Így tett Egervári is – na de a többiek? Azok, akiknek bármilyen szerepe is van a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetében? Vajon ők is elgondolkodtak? Hallom is, hogy ezek után minek ide stadion meg fejlesztés meg tao-pénz. Ezzel csak az a baj, hogy nem a jelenlegi válogatott miatt van szükség ezekre, hanem az én fiam, a te, az ő, a mi gyerekeink miatt. Na, például erre nem gondoltak a válogatott tagjai, amikor gól után nyolcadszor is közepet kezdtek. Milyen példaképek ők? Ezek után kiknek a példaképei ők?

Amit ők csináltak, az nem futball volt. Csak focika. Pontosan az, amit én csinálok egy héten egyszer a veteránbajnokságban. Ingyen, sőt még én fizetek érte.