140 éve győztünk a Tisza felett, és a jövő városa épült a romokból

„Akkor épül fel Szeged olyan naggyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba" – tartotta a népi jóslat, amely 1879. március 12-i kezdettel beteljesülni látszott. Ezen a napon a természet győzött az ember felett, az érdekből összevissza szabályozott Tisza nem tűrte többé az irányítást, és elpusztította a várost. Az ár a legenda szerint felszaggatta a temetők sírhalmait, így a holtak visszatérhettek az utcákra. S ahogy az elkerülhetetlen volt, a katasztrófa egyben az újjáépítés szükségét is elhozta a városnak. Szeged a lehető legnagyobb árat fizette érte, de szebb lett, mint valaha. 140 éve új időszámítás kezdődött a város életében, a víz előtti idők víz utánira váltottak, és a romokon megkezdődött Szeged második virágzása.

Hajnal kettőt ütött az óra

Éjszaka volt, hajnal két óra, amikor 140 évvel ezelőtt a rettegett ár Rókusnál áttörte a gátat, és elöntötte a várost. A Tisza félelmetes robaj kíséretében, méter magas hullámmal söpört végig az utcákon, jószágokat, szekereket sodorva magával, tudjuk meg dr. Tóth István történésztől, a Móra Ferenc Múzeum Helytörténeti és Irodalomtörténeti Osztályának vezetőjétől. Lehetett számítani a katasztrófára, sőt épp az mérsékelte a veszteségeket, hogy már a tragédia előtt jóval megkezdték a felkészülést. Pulz Lajos temesvári hadtestparancsnok és a város erőfeszítései azonban magukban kevésnek bizonyultak, központi, országosan szervezett segítségre lett volna szükség, ám ez elmaradt, így a város feltartóztathatatlanul rohant a vége felé. A kérdés csak az volt, mikor következik be a katasztrófa.

Képeslap a mentésről. Forrás: Nóvé Andrásné, MNL Csongrád Megyei Levéltára

 – 1830-ban és 1852-ben is volt árvíz, amely figyelmeztetett a közelgő veszélyre. Széchenyi István és Vásárhelyi Pál is szorgalmazta a töltések megerősítését, ám a magánérdek mást diktált. A Tisza girbegurba kanyarulatainak levágása földterületet és így busás javakat jelentett a nemeseknek, ám az így felgyorsult Tiszának a megfékezésére sokkal erősebb gátakra lett volna szükség, mint amit építettek. A nemeseknek tulajdonképpen mindegy volt, hogy kiönt-e a folyó, lehalászva a földterületeiken ragadt halakat még nyerhettek is rajta – magyarázza a történész, és elmondja, 1876-ra sikerült elérni, hogy érdemben is elkezdjék magasítani, erősíteni a töltéseket, ám központi segítség nélkül ez még mindig kevésnek bizonyult.

A várfalon vertek sátrat

Bár központi segítséget nem kapott a város, sokan felfigyeltek a segélykiáltásaira. A tragédiát megelőző hetekben már minden létező magánszervezet a gátakon állt, tervezték a mentést, pontonhidakat építettek, mentőegységeket alakítottak.

– A korabeli Szeged utcái nem voltak ilyen szabályosak, mint most. A házak nagy része pedig nem téglából épült. A ár után mindössze 340 épület maradt állva, több mint 5000 pedig összedőlt – meséli dr. Tóth István, és hozzáteszi, szerencsére, épp az előkészületeknek köszönhetően, jóval kisebb emberáldozattal úszta meg a város, mint amivel ilyen helyzetben számolhatott volna. – 100-150 ember vesztette életét a katasztrófa során. A mentés rendkívül jól szervezett volt, de akadt, akihez mégis későn érkeztek a mentőalakulatok – avat be a szakértő, és elárulja, akik szerencsésen megmenekültek, a várfalon sátorozva tölthették a következő napokat. – Olyan széles volt a várfal, hogy két szekér egymással szembe közlekedve is kényelmesen elfért rajta, így bőven jutott hely az otthonukat vesztett szegedieknek – magyarázza a történész, és kiderül, a várfal a későbbiekben is jó szolgálatot tett.

 Tégláról téglára újult meg a város

– Bátran mondhatjuk, hogy Szeged rekordidő alatt épült újjá. Szerte a világban gyorsan szárnyra kélt a katasztrófa híre. Bálokat, fogadásokat, gyűjtéseket rendeztek a városért. A legnagyobb adományozók emlékét őrzik a körúti elnevezések is: Bécs, London, Párizs, Berlin, Brüsszel, Róma, Temesvár egytől egyig segítettek szebbé varázsolni Szegedet, mint valaha – mondja a történész, és hozzáteszi, természetesen kisebb adományokból, sőt kreatív pénzgyűjtési technikákból sem kevés akadt.

 – A város régóta szerette volna megszerezni a várat, de Ferenc József, a király mindig visszautasította a kérést. Az árvíz után azonban megenyhült, és azonnal a városnak ajándékozta az épületet. Szeged pedig nem késlekedett, 40 millió téglát bontott ki a falakból, és darabról darabra adta el, hogy minél magasabb összegű segélyt kaphassanak otthonuk újjáépítéséhez azok, akiknek mindene odaveszett – emeli ki dr. Tóth István, és elmondja, a Tisza-parti palotasor falai ma is őrzik az egykori vár tégláit.

Téglánként hordták szét a várat az újjáépítéshez. Forrás: Móra Ferenc Múzeum Archívuma

 Az újjáépítés tervszerűen haladt, a színházat 1885-ig például kétszer is sikerült feléleszteni, egyszer ugyanis még le is égett. Tisza Lajos és Lechner Lajos kemény kézzel irányították a munkálatokat, nem engedtek az elképzeléseikből: az ár után állva maradt 340 épületből végül csupán 250-et hagytak meg, ha valamelyik rossz helyen volt és keresztezte a terveiket, akkor azt lerombolták. Mire Szeged elnyerte a víz utáni arcát, a városban már újra pezsgett az élet. – Az éltető Tisza még rombolás közben is képes volt szebb jövőbe vezetni Szegedet – fejezi be a szakértő.

 „A katasztrófa megtörtént"

1879. március 12-én hajnalban Tisza Kálmán miniszterelnök megkapta a tragédiáról értesítő táviratot. „A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket menthették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol. A várfalakra katonák hordják föl a hidegtől megdermedt, ijedtségtől elalélt embereket. A zsinagóga teli vízzel, a keresztény templomok és a főgimnázium menekültekkel. Estig mindent elborít a víz."