Maláj György, a színház kitartó szerelmese

Maláj György tanárból lett színházi mindenes Fotó: Schmidt Andrea– Nehéz volt húsz évet csak úgy hátrahagyni, és elindulni szerencsét próbálni az abszolút bizonytalanba egy fillér nélkül – kezdi mesélni rendhagyó történetét Maláj György. – Nagyon bírtam a kölyköket, és érdekes volt részt venni egy lakótelep életében. Viszont egy idő után észrevettem, hogy nem életem legboldogabb pillanata piros pontokat beváltani ötösre.

Megpróbáltam színházközelbe kerülni, mert ez volt a leghőbb vágyam. Úgy voltam vele, hogy az embernek egy élete van, tehát meg kell próbálnom azt csinálni, amit a legjobban szeretek. A negyvenedik szülinapom után bementem a Pesti Magyar Színházba, és azt mondtam a portásnak: Maláj György vagyok, nincs időpontom az igazgatóhoz, de szeretnék beszélni vele, mert itt akarok dolgozni. A portás, ma sem értem, miért, szólt Iglódi Istvánnak, aki azonnal fogadott. Soha nem láttam még azelőtt, de beszélgettünk négy órát, és felvett a közönségkapcsolatok osztályára.

Érdekes feladatokat kaptam: megszerveztem a színházi világnapot, Őze Áron, Tóth Sanyi, és Moór Mariska színművész szülinapját. Bejáratos lettem a művészvilágba, és mikor Székhelyi József lett a színház igazgatója, visszahívott Szegedre.

Akkor nyílt a kisszínház, és Gyurinak az lett a feladata, hogy kortárs művészeket mutasson be egy-egy kiállítás keretében, illetve olyan alkotásokat, amelyek az aktuális előadáshoz kapcsolódnak. Végül amolyan mindenes lett a kisszínházban: promóciós filmeket forgat a darabokról, gondozza a honlapot, és különleges találkákat hoz össze.

– Jó volt visszajönni a szülővárosomba, és belefogni ismét valami újba. Nekem teljesen mindegy, hogy mi a feladat, a lényeg, hogy Thália templomához kapcsolódjon. A kisszínházat Egressy Zoltán darabjával, a Reviczkyvel nyitottuk meg, és az első kiállítás is ehhez kapcsolódott: Szeged legendás festő-tanárának, Zoltánffy Istvánnak a képeit mutattuk be az előcsarnokban. Elképesztően aktuális volt, abszolút rímelt az előadásra. Totál telt házat produkáltunk, elsősorban fiatalokkal.

Hasonlóan szerettem Révész Robi fotóművész tárlatát is, amin színházi témájú fotókat akasztottunk a falra, és özönlött az egész alternatív színházi szakma, hogy megnézze. Szívmelengető volt látni, ahogy az alternatívok és a mi művészeink egymásra találtak. A kisszínház aulája a legkülönfélébb találkozások helyszíne lett: például egyszer egy nyugdíjasotthon lakói is eljöttek, és Boncz Ádámot egy nyolcvanéves néni a mezítelenségről kérdezte.

Nagy szerelmem a Hetek Csoportja, amelyet Harsányi Attila színész alapított négy másik kollégájával, és az a céljuk, hogy a színházat személyesen közelebb vigyék a szegediekhez: intimebb, meghittebb viszonyra törekszenek, ami úgy tűnik, remekül működik. Nekik a Tömörkény gimnáziumban szerveztünk egy irodalmi délutánt, ahol a tömörkényes diákok rajzoltak miközben Harsányi Attila Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című versét szavalta. Székhelyi József is segítőkész volt, ő ajánlotta fel, hogy a nagyszínház Foyer Galériájában rendezzünk kiállítást ezekből a képekből. Kalmár Márton művész-tanár pedig meghatottan nyitotta meg saját tanítványainak első színházi tárlatát. Olyan lényegi pillanata valósult meg a színháznak, amire igazán büszkék vagyunk.

Gáti Katalin Teodóra