Elkerüli a válság a Hattyút

István és a nyerőautomata mérkőzéséből ezúttal a férfi kerül ki győztesen: egy marék pénzt vág zsebre. Haszon nincs a nyereményen, mert legalább ugyanannyit bele is dobott, de a sikerélmény így is óriási.

István azt állítja magáról, hogy villamosmérnök, bejelentett munkahely nélkül. Hány éves? Fél nyolc volt disznóvágáskor, disznót pedig már régen vágott – így a válasz –, ez bejáratott poén a Hattyúban. A szerintünk ötvenes éveiben járó férfi dolgozott Németországban, Hollandiában, de hogy most mégis miből él, azt nem árulja el. Tartalékok? Két gyerek, az a tartalék, az egyik közülük egyetemista – érjem be ennyivel.

Amit állít, nem tudjuk ellenőrizni, így van ez a kocsmában elhangzó igazságokkal. István nagyon barátságos, közlékeny, őt eddig a válság is elkerülte. Ezzel meg is válaszolta a kérdésünket, ami miatt a külvárosi Hattyúba vetett bennünket a jó sors.

Ebben a külvárosi kocsmában 4 éve nem emelték az árakat.
Fotó: Schmidt Andrea
Érezni-e a levegőben, hogy válság van? – ezt nyomoztuk, de egyedül a söntésnél álló alkalmazott, Szekeres Istvánné mondta azt, hogy igen. Egy jó hónapja drasztikusan visszaesett a forgalom, szinte az egyharmadára csökkent – állítja. Itt minden hely foglalt volt régebben – mutat körbe, és valóban: a mintegy tíz asztalból legfeljebb csak kettőnél-háromnál ülnek.

A pénznek nincs értéke, minden drágul, a „fizetés vásárlóértéke" alacsony, a gáz ára pedig emelkedik. A szintén ötvenes asszonynak devizahitele is van, 2 éve vette fel 25 esztendőre, havi 13 ezerről mára 23-ra emelkedett a törlesztőrészlet. Kis lakásban sokan vagyunk – mondja –, hatan, gyerekekkel, unokákkal.

Protekció

„Nem intéznék el, hogy ne zaklassanak folyton azzal: menjek már vissza a rokkantnyugdíjból dolgozni?" – ezt egy újonnan érkező vendég kérdezte tőlünk. Bizsergető érzéssel töltött el bennünket a sajtó mindenhatóságába vetett hit.

Válság van, mert kevesebb alkalmi munkára hívják Vedrédi Istvánt, akinek nincs állása, de nem is regisztrált munkanélküli. A másik István a nyerőautomata mellől beszól: ő személy szerint kezdi unni a válságot. Milyen válságot? – néz rám az egyik asztalnál üldögélő nyugdíjas, aki e rövid föleszmélés után újra apátiába süllyed. A többiek azt mondják róla, hogy 82 éves, kissé nagyothall.

A sarokban egy magányos, ötvenes férfi: ő a szüleivel lakik, fia és lánya kirepült, 28 ezer forintot kap havonta rokkantnyugdíjasként. Kőműves volt a szakmája. Hány fröccsre futja? Nem fröccsöt iszik, két deci bor van előtte – igazít helyre –, ez 60 forint. A Hattyúban nem volt áremelés – igaz, hitel is csak „holnap" van a tábla szerint –, négy éve is ugyanennyibe került az ital. Egy nap négyszer két decit iszik, egy doboz cigarettát szív el. Nem árulja el, milyet, elég legyen annyi, hogy olcsót, s nem részletezi azt sem, honnan szerzi be. A boltban reggel 10 deka parizert és ugyanannyi sajtot vesz. Ez 100 forintba kerül, két napig ki kell tartania.

Hogy hívják? Nem lényeges – válaszolja a férfi, akinek ekkor lép be a testvére. János 25 ezer 700 forintból gazdálkodik egy hónapban, ez ápolási segély, az apját és az anyját gondozza. Plusz néha összejön egy kis alkalmi munka. Utóbb kiderül: az idős férfi a másik asztalnál a testvérek édesapja. János figyeli a válsággal kapcsolatos híreket, mert nézi a tévét. Hat éve dolgozott utoljára, raktárosként. El van-e keseredve a nehezebb kilátások miatt? Nincs – mondja –, mert elvannak: olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy. És még azt is elmagyarázza, jobban jár az ápolási segéllyel, mint a rokkantnyugdíjjal, mert a pénzből járulékot vonnak, ami a majdani öregségi nyugdíját szaporítja.