A haza nem csak rántott hús és halászlé

Túl sokféle definícióval lehet illetni a hazaszeretetet. A friss szilvás gombóc illatával, egy népdalcsokorral, vagy épp a csárdás közbeni csujogatásokkal. Valakinek a hazáról a kellemetlen iskolai ünnepségek jutnak eszébe, de Széchényi István például azt írta: a hazaszeretetet sokan úgy képzelik, mint Ámort, bekötött szemekkel. Ezeket szedte kosárba [namelink name="Benkő Imola Orsolya"], a rendező.

Egy előadás célja nem az, hogy megoldást adjon, hanem az, hogy problémát vázoljon fel. Négy színész, [namelink name="Boros Kata"], [namelink name="Kiss Izabella"], [namelink name="Petrács Gábor"] és [namelink name="Szilágyi Szabolcs"] vallomásaiból építkezik a darab az ország fája alatt. A lenyűgöző térinstalláció mellett persze fontos megemlíteni az élő zenét, [namelink name="Brindza Tamás"] és [namelink name="Pintér Norbert"] jóvoltából.

Többé-kevésbé el tudtak rugaszkodni a politikai sablonoktól. Érdekes és fontos dolgokra tapintottak rá ebben a fiktív világban. Arra, milyen élettérre is vágyunk, s ezt vajon politikai irányból kell-e megközelíteni, vagy a társadalom felől. Ám nyilvánvaló, hogy sosem lesz olyan univerzum, ország, nagyobb közösség, ahol minden megfelel mindenkinek.

Lehet finom a kovászos uborka, és teremthetünk új hagyományokat, a lényeg nem változik. Le kell menni az alapokhoz, onnan elkezdeni építkezni. Egy ősi magyar mondással élve pedig: akinek nem inge, ne vegye magára a következőt. A kevesebb néha több – igaz ez a színészi játékra is.