A ˝magyar Maginot-vonal˝ nyomában

Ásotthalom és Kelebia között sétálunk az erdőben, 3-4 kilométerre a szerb határtól. A homoki erdőben domb emelkedik az út mentén: szokatlan látvány a Dél-Alföldön. Közelebb menve betonelemeket látunk, amelyek alig-alig látszanak már ki a földből. Bunkert temetett itt be az idő, a tetején fű, őszi kikerics, körülötte fák, bokrok. A „magyar Maginot-vonalnak" nevezett erődrendszer maradványánál járunk.

A védvonal majd 630 kilométeren húzódott az ország déli határvidékén, Szegedtől az Őrségig, Algyő és Lenti között. Találunk például bunkereket Újszegeden, a Kamaratöltésen és a Maty-éri evezőspálya környékén is, a tanyavilágban az sem ritka, hogy tanyatulajdonosnak jutott a földdel bunker és két-három lőállás. A vonal kutatását a budapesti Hadtörténeti Múzeum szakemberei kezdték el, a kétezres évek közepe óta tanulmánykötet is jelent meg róla. Kiderítették: 270 zászlóaljnak adott volna helyet, a Tito vezette Jugoszlávia esetleges támadását hivatott kivédeni.

Kincskeresés, turizmus

„Legyen beton félkör ahol/Láncos kutya délről csahol/Félnivaló van biz' ám/Tito harcos partizán" – ezt a rigmust a geocaching.hu weboldal egyik felhasználója írta a honlapra, a hozzászólások közé. Több ötlet is született a védelmi rendszer újra felhasználására, ezek egyike a kincskereső bunkerturizmus a geocaching keretében, amelynek során GPS-koordináták alapján keresgélnek a túrázók. A távlati cél: feltárni és látogathatóvá tenni az egykori Déli Védelmi Rendszer egészét, turistaútvonal kiépítésével. Zalában például Európai Uniós támogatások felhasználásával fejlesztették az ottani bunkereket hidegháborús erődparkká.

Túravezetőnk, [namelink name="Bánhidy Zoltán"] az egykori határőrök egyenruhájában kíséri a csoportot. 1989–91 között maga is kiképzőtiszt-helyettes volt a zöldhatáron, a tompai határőrőrsön.

Szálka Sztálin szemében

– A magyar ember élelmes: amit az elhagyott bunkerből fel lehetett nem hivatalosan használni, azt meg is próbálták hasznosítani. Ennek könnyített födémje volt, a földet elhúzták róla, a födémet leemelve máshová beépítették – mutatja be a tíz személyes fedezéket, amelynek a mai föld szintjén volt egykor a plafonja. Tartozott hozzá vészkijárat is, függőleges kürtő, lajtorjával, amelyen a katonák kimenekülhettek, ha beomlott a bejárat. Ajtaját talán most is disznóólnak használják valahol a környéken, és a délvidéken megmaradt bunkerek nagy része hasonló állapotban van, meséli vezetőnk. A legtöbb bunkerből az egész vonalon elvitték a mozdítható dolgokat. Kevés maradt szinte érintetlen.

1952-től 1955-ig építették az egykor – persze nem hivatalosan – Rákosi-vonalnak is nevezett Déli Védelmi Rendszert, amely a jugoszláv hadsereg – vagy rajtuk keresztül a NATO, esetleg az USA seregének – támadása ellen védte volna az országot. Az imperializmus láncos kutyájának tekintett Josip Broz Tito mondhatni, szálka volt Sztálin szemében. A német megszállókkal is orosz segítség nélkül boldogult el partizánhadserege, és később sem a sztálini irány szerint építette a kommunizmust. Sztálin különböző eszközökkel próbálta az akkori Jugoszlávia vezetését akadályozni, a katonai támadás lehetősége is felmerült.

Óriási mennyiségű anyag

A Déli Védelmi Rendszert 7 megye területén 223 védőkörlettel tervezték meg, amelyből 91-et építettek ki. Csongrád megyében 21 épült meg a tervezett 30-ból. Összesen 5444 erődelemet (bunkert, óvóhelyt, erődöt, tüzelőállást, lövészárkot, figyelőt stb.) alakítottak ki, amelyekbe 27 millió 415 ezer 500 db téglát, 204 ezer 44 db 1,5 és 13 ezer 20 db 2,6 méteres 20/10 vasbeton gerendát, 1045 vasbeton kupolát, 1105 figyelő kupolát és 19 páncélkupolát építettek be – írja a falanszter.hu történelmi blog.

Tito azonban a II. világháború idején nyugati segítséget is kapott: fegyverzetet, ruházatot, felszerelést, katonai tanácsadókat. Amikor elmérgesedett a kapcsolat a Szovjetunióval, a Nyugat ismét felajánlotta a segítségét. Ötmilliárd dolláros fegyversegélyt kaptak, a hadsereg létszáma 600 ezer fő volt, amit mozgósítással 1 millió 2-300 ezer főre lehetett volna „feltupírozni". Magyarország katonai ereje ellenben a fegyverkezés végén sem volt 220-230 ezer főnél nagyobb, világított rá az egyenlőtlenségre a túravezető. A jugoszláv hadsereg a németek elleni partizánháborúnak köszönhetően jól kiképzett, jól szervezett, azonnal hadra fogható volt. Sztálin attól is tartott, hogy a Nyugat beavatkozik, ha támadnak.

Le kellett zárni a határt

A közvetlen katonai agressziót mindkét fél elvetette, de utasítás érkezett szovjet részről: a délvidéki határt oly módon kell lezárni, hogy támadás esetén meg tudják védeni az országot. Rohamosan fejleszteni kezdték a hadiipart, növelni a hadsereg létszámát – és elkezdték kiépíteni az erődrendszert, amelynek egyik tagján állunk. – Csak a betonépítmények maradtak meg, amelyek túl nehezek. Készültek lövészárkok, földből, vályogból, téglából felhúzott építmények, erődített állások, amiket könnyű volt elbontani. Az építőanyagot később felhasználta a népgazdaság más célokra – tudtuk meg Bánhidy Zoltántól. Katonai szempontból alighanem már akkor sem volt értelme a beruházásnak, amikor az első kapavágást megtették. A határon szögesdrótot telepítettek, utána aknazár következett, majd az első, legjobban kiépített védősáv 3-4 kilométerre a határtól. Még 2-3 sávot terveztek, az utolsó egészen 50-60 kilométerre benyúlt volna az ország területére – ezek azonban már nem épültek meg. Sztálin halála után melegedni kezdtek a kapcsolatok a két ország között – na és a magyar gazdaság is kifulladt.

Csontok a bunkernél

A Kelebia-Vitézteleppel foglalkozó honlapon írják: 2005 kora őszén határőrjárőr találta meg az egykori Kelebia-Vitéztelep északi övében (ma Kisszállás Almajor határa) az embercsonthalmazt, melyet az 1950-es években épített betonbunker fala mellől ásott ki egy földmunkagép. Az egykor e területen lakók egyik magyarázata szerint a csontok internálásra előkészített, 1950 nyarán eltűnt vitéztelepi lakosok maradványai lehettek, vagy 1945-ben szökni próbáló, málenkij robotra összefogdosott embereket, esetleg korábban a szabadkai és bácsalmási gettóból erre „terelt" zsidó foglyokat öltek ott meg.

Rövid gyaloglás után a második bunkerhez érünk – az erődítmények nem egy vonalban, hanem „bokrokban" helyezkedtek el. A kelebiai tavaknál például azért nem épültek, mert a víz természetes akadályt képezett. – Közepes típusú, fedezékkel ellátott tüzelőállás, 57-es típusú lövegnek. Legjobb tudomásom szerint páncéltörő ágyúval, harckocsik kilövésére szolgált – mutatja be vezetőnk az újabb betonbunkert, amelynek bejáratához szűk, földbe ásott folyosó vezet. Három helyiségből áll, ahová belépünk, oda volt betolva egy ágyú csővel előre. A személyzet parancs után kitolta, tűzkész állapotba hozta. Két helyiség nyílik jobbra: az egyik a hatfős kezelő személyzetnek, a másik a lőszernek. Hátul, a vastag betonfalban nyílás tátong – a csőnek? –, egy kisgyerek talán beférne rajta, próbálgatják is a túra tízen aluli résztvevői.

Közben megtudjuk: a terep igencsak másképp nézett ki annak idején. A fenyveserdő még nem volt itt, hiszen a fák akadályozták volna a kilövést. Az ágyú működtetését is feltételes módban képzelhetjük el, ugyanis katonát, fegyvert nem láttak ezek a bunkerek. Akkor népesültek volna be, ha „helyzet van", talán a kecskeméti laktanyából hozták volna ide a személyzetet.

Ki fizette a révészt?

Fény derül arra is, mennyi pénzt vitt el a felesleges építkezés. A munkálatokat Magyarországnak kellett finanszíroznia, a magyar emberek teremthették elő. – Nagyrészt ezekbe a falakba épült be a békekölcsön, amely a béke építésére szolgált volna – mondott egy abszurd példát Bánhidy Zoltán. Az eredeti tervek 40 százaléka valósult meg a Honvédelmi Minisztérium kutatásai szerint, ám a beruházás így is az ország akkori éves költségvetésének a harmadába, hétmilliárd forintba került. „Kicsit" sok ez egy olyan fenyegetés ellen, amely nem is volt igazán reális.

Ráadásul nem csak mesterséges akadályokkal próbálták elejét venni annak, hogy az ellenség magyar földre lépjen. A határ mentén élőket is úgy igyekeztek korlátozni, hogy minél kevesebb információ jusson át Jugoszláviába és az ország belsejébe. 15 kilométer széles határsávot hoztak létre, amely 300 település 300 ezer lakosát érintette. E határsávban külön igazolvánnyal tartózkodhattak az emberek, és a politikailag leginkább megbízhatatlannak ítélt jó 2500 embert családostul kitelepítették. Például vitézeket, csendőröket, 1945 előtti katonatiszteket, volt fasiszta és polgári pártok tagjait. A háború után angol vagy amerikai hadifogságból hazatért személyeket, kulákokat, görögkeleti papokat, délszláv származásúakat, azokat, akiknek rokonaik éltek Jugoszláviában vagy ők maguk onnan települtek át.