Az 1848-49-es szabadságharc hadserege

A magasabb fizetés és a gyors előmenetel lehetősége számos tehetséges tisztet állított a magyar forradalom oldalára. Ebbe a rétegbe tartozott többek között Görgei Artúr és Klapka György is. A Batthyány-kormány már 1848. május közepén hozzákezdett egy önálló fegyveres erő (az első tíz honvédzászlóalj) megszervezéséhez. Szintén kedvező körülmény volt, hogy a honvédsereg kiépítésére lényegében békés körülmények között kerülhetett sor. Ez alapvetően az 1848. októberi bécsi forradalomnak volt köszönhető, mely december közepéig lehetetlenné tette a császári hadsereg általános támadásának megkezdését. A magyar hadsereg létszáma 1849. július közepén már meghaladta a 172 ezer főt.

A honvédsereg három fő fegyverneme a gyalogság, a lovasság és a tüzérség volt. A legfontosabb szerepet a gyalogság játszotta. Szervezetileg ez a fegyvernem zászlóaljakból, egy-egy zászlóalj 6 századból, s minden század négy szakaszból állt. A zömében újoncokból álló zászlóaljak kezdetben gyakran megfutottak az ellenség elől. Még a híressé vált branyiszkói-ütközetben is arra kényszerült Guyon Richard hadosztályparancsnok, hogy az újoncokat kartáccsal kényszerítse újabb rohamra. A gyalogság zöme csak 1849 tavaszára vált képessé feladata maradéktalan végrehajtására.

Az isaszegi csata 1849-ben.
1849. április 10-én például Damjanich tábornok megtámadta a Vácott védekezésre berendezkedett osztrák Götz-hadosztályt. Az ellenség a Gombás-patak mögött, egy kőhíd védelmében foglalt állást, s sortüzeinek hatására a magyar támadási kísérletek sorra elhaltak. Ekkor Földváry Károly alezredes, lóháton ülve és megragadva a lengyel légió zászlaját, rohamra vezette a Szegeden felállított, 3. honvédzászlóalj katonáit, akik már korábban is kitűntek vitézségükkel. Földváry elkiáltotta magát: „Utánam fiuk, hiszen miénk ez a haza." Ebben a pillanatban azonban sortűz dörrent, s a vezénylő tiszt alól kilőtték a lovát. Földváry erre segédtisztjének a lovára pattant föl, és mintha mi sem történt volna vezette tovább a rohamot. Az ellenséget e kicsiny, kreol bőrű ember látvány annyira megbabonázta, hogy az osztrák vadászok parancsnoka néhány másodpercig elfelejtett tüzet vezényelni. Az ellenség katonái hátrálni kezdtek, de 60–70 lépésnyire felocsúdtak, és újabb sortüzet adtak. Földváry alól ezt az újabb lovat is kilőtték, mire kénytelen volt gyalog rohamra vezetni zászlóalját, amely fényes sikert hozott a magyarok számára.

Speciálisan magyar alakulatnak számított a huszárság, amely a magyar lovasság zömét alkotta. A császári hadseregtől 9 huszárezred állt a szabadságharc ügye mellé, s ebből kb. kétezrednyi katona szabályosan átszökött Magyarországra. 1848. május 28-án például, a galíciai Mariampolból indult útnak Magyarországra egy kis csapat. A 6. (Württemberg) huszárezred egy százada, altisztjei vezetésével, Petőfi Nemzeti dalától fellelkesülve, s a helyi, osztrák katonai vezetők rendelkezéseitől felháborodva, Galíciából hazaszökött Magyarországra. A legénység által fogságba vetett Fiáth Pompejusz főhadnagy és a századát visszatéríteni igyekvő Lenkey János első kapitány hamar megbékélt helyzetével. 1848. május 31-én már az utóbbi vezetésével vonult be az alakulat Máramarosszigetre, a lakosság örömujjongásától kísérve. A magyar kormány maga is folyamatosan állított fel újabb és újabb huszárezredeket, s így a honvédsereg lovassága kb. 18 ezer főre emelkedett. A huszárezredek 8 századból álltak, de alkalmazásuk során gyakran a 2 századból álló osztályokat vetették be.

A legsikeresebb fegyvernem a tüzérség volt. Az újoncok kiképzésében a Magyarországon állomásozó 5. Bervaldo tüzérezred katonái játszottak fontos szerepet. A 8 lövegből álló ütegek száma a szabadságharc végén meghaladta a 70-et, a tüzérség létszáma pedig a 10 ezer főt. A legénység jelentős részben diákokból, fiatal tanulókból állt, akik ördöngös gyorsasággal tanulták meg a szakismereteket. A magyar tüzérség teljesítményének legnagyobb elismerése, hogy újításait maga Haynau táborszernagy is példaértékűnek tekintette, s az osztrák hadsereg 1850-ben a hatlöveges ütegszervezésről áttért a magyarok által alkalmazott nyolcüteges megoldásra.

A honvédseregben szolgáltak külföldi légiók is: két lengyel-, az olasz-, és a német légiók. Speciális feladatokat ellátó egységek közé tartozott a vezérkar és hadmérnöki kar, valamint a műszaki csapatok. A szekerészet feladata a szállítás és a tüzérség vontatása volt. A nem harcoló testületek közé tartozott még a honvéd orvosi-, hadbírói-, és a tábori lelkészi kar is.
A honvédség közkatonáinak zömét sorozás útján biztosították. A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. A katonákat rövid ideig tartó gyakorlatozást követően feleskették az alkotmányra, s ettől kezdve már hadi törvények alatt állottak. A közlegények számára a hadjáratok számos megpróbáltatással jártak. Gyakran éjszakáztak a szabad ég alatt, néha tetvesek voltak, s az is előfordult, hogy feletteseik ellátásukról nem gondoskodtak kellőképpen. Időnként olyan éhség uralkodott a seregben, hogy a honvédek – amint a kortárs Lubik Imre Aradon feljegyezte –, kénytelenek voltak a természet jogcikkeihez ragaszkodni, „...állván ez abból, hogy nemcsak a kofa számára alkotta a jó ég a turóslepényt, hanem nekünk is... Legszebb volt aztán, mikor a honvéd kezébe vette a legpompásabb kalácsot a piacon, beleharapott és tovább ment –, de olyan komoran, mintha csak követ emelt volna fel a földről; a kofa persze ordított: „Ju, ju, juj! B...meg az ördög!"

Minden kisebb hiányossága ellenére az 1848/49-es honvédség történelmet írt. Kiszorította hazánk területéről a korabeli Európa egyik legjobb hadseregét, s ezáltal hozzájárult ahhoz, hogy a világ közvéleményének figyelme a magyarok felé forduljon. A hatalmas katonai túlerő, a politikai elszigeteltséggel párosulva végül legyőzte a magyar hadsereget, de ennek tisztjei és közkatonái már a 19. században a magyar társadalom példaképeivé magasztosultak, s mind a mai napig történelmünk legismertebb alakjai közé tartoznak. Katonai teljesítményükkel kivívták nemcsak a közvélemény, hanem a szakemberek megbecsülését is.

Zakar Péter
(Megjelent: Délmagyarország, 2001. március 15.)