Balczó András: Eldobott kőnek tekintem magamat

– Születésnapunkon sokszor megfeledkezünk a másik „hősről". Édesanyjáról milyen emlékeket őriz?
– Szelíd asszony volt, akihez menekülni lehetett. Művészi ambíciói voltak, festegetett falvédőket, bibliai jelzőket. A 40-es évek végén, az 50-es évek elején nagyon rosszul álltunk, mint minden evangélikus pap családja, aki nem adta be a derekát a hatalomnak. Szegényen éltünk. A derűjét soha nem veszítette el, nagyon szerette a kertet, a kedvencei voltak a rózsák. Tanítóképzőt végzett, szerette a zenét, és kántori minősítést is szerzett. Én az érmeimet soha nem tettem el, ő egy kartonlapra plüss bevonatot tett, arra akasztotta, és földíszítette, mint egy házi oltárt.

– Édesapja evangélikus lelkész volt. Mikor lépett be először a templomába?
– Templomba járásomnak a kezdetére nem emlékszem. Édesapám szigorú ember volt, fel sem vetődött, hogy ne menjünk el. A harcait vívta a gyülekezetben, a kollégák között, a hívekkel, az államegyházi hivatallal. Egyszer beidézték, s azt mondták neki: „Nézze Balczó elvtárs." Azt felelte rá, az 50-es évek első felében: „Én önnek nem vagyok elvtárs!" Ez akkor életveszélyes volt. Ez a mai napig jó érzés, s arra gondolok, át kell adni másoknak ezeket a jó emlékeket. Állva maradni, nem feladni.

Felmentek érte a dombra

– Mikor döntötte el, hogy öttusázó lesz?
– Tizenhat évesen már tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Mindig megragad, ha látom, valaki megindul gyerekkorában, s ez az út szinte már viszi, nem ő viszi az utat, az repíti előre. 1954 szeptemberében, az évnyitó hajnalán barátommal lovagolni voltunk, elestünk, és eltörtem a kulcscsontomat. Az osztályfőnököm felállított, és harsogva mondta: „Pap az apja, nem jó tanuló, ráadásul még össze is törte magát. Az öttusa világbajnokság lovagló számát akarja megnyerni." Akkor nagyon elcsodálkoztam: ilyen félreértést, én az összetett versenyt szeretném megnyerni.

Visszanézve az életemre, úgy látom, minden mögött ott van az isteni szándék. Fotó: Tésik Attila
– A sok győzelemből nekem a budapesti világbajnokság a legkedvesebb. Ezrek mentek föl a közeli dombra, hogy együtt futva segítsenek Balczónak.
– Nem zavartak meg, inkább repítettek. Az, hogy feljöttek az emberek, egész biztos spontán dolog volt.

– Hogyan látja harminc év távolából a Küldetés című filmet?
– Szerencsés pillanat volt, hogy Kósa Ferenccel összeütöttük a fejünket, s megszületett a film. Sokat köszönhetek neki, sok embert megismertem: Nagy Lászlót, Ágh Istvánt, Kiss Ferencet… Ebben a körben a nemzethez való kötődésem, ami megvolt korábban is, erősödött. Tanúja vagyok az erőfeszítéseimnek, a töprengéseimnek, a kétségekkel való birkózásaimnak. Visszanézve az életemre, úgy látom, minden mögött ott van az isteni szándék, ahogy Ady mondja: „Ha néha-néha győzök, tudom, ő járt előttem kivonva kardját, megelőzött." A közelmúltban megkérdezték tőlem a televízióban: „Ön büszke ember?" Kicsit mélyütés egy ilyen kérdés, de nem voltam felkészületlen. A büszkeség és a gőg nagyon közel van egymáshoz. Az én esetemben azért nem vetődhet fel, mert tudom, amim van, azt Istentől kaptam. Így van a Bibliában: „Mid van, amit nem kaptál?"

– Latinovits Zoltán a röpülés boldogságáról beszél.
– Visszanézve, nem találom magamban az érdemszerző mivoltot. Eldobott kőnek tekintem magamat, amelyik nem lett büszke arra, hogy repül, hiszen eldobták. A Példabeszédek Könyve jutott eszembe: „A harcra a lovat felnyergelik ugyan, de a győzelmet az Úr adja." Ez pontos és szép megfogalmazása annak, hogy vannak tennivalóink, de a dolgok kimenetele nem a mi kezünkben van, nekünk csak a hűséget kell szolgáltatni, hogy Isten a legjobban rendezze életünket.

Mindig jött egy „utolsó" gyerek

– Nem látja kilátástalannak a holnapot?
– Mostanában sokszor úgy gondolom, látva világunkat, egyre kilátástalanabb az, hogy a nemzet lábra álljon, vagy meginduljon valami jó. Nincs fény, amely megvillanna nekünk, s kezdene jó irányba haladni életünk, és a nemzet gondolkodása. Meggyőződésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni. Akkor az emberek 180 fokkal ellenkező irányba fognak fordulni, másként gondolkodni. Csak az a fontos, hogy a pillanatot éberen várjuk. Ha nem következik be az életünkben, nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk, mert a végső elszámolásnál mindenképpen az lesz amaz igaz bírónak a kérdése: mit tettél, felismerted, hogy ezt lehetett volna csinálni, de te a haszon kedvéért mást cselekedtél?

27 évesen, 1966-ban. Fotó: MTI/Petrovics László
– Az országjárásokról jó volt hazatérni?
– Megnősültem 1962-ben, négy év múlva elváltam. Az átlag élsportoló életét éltem. Biztos voltam benne, hogy semmi nem fog változni, mert józan, normális ember vagyok. De 1975-ben mi sem volt hőbb vágyam, hogy a megismert tornászt feleségül vegyem. Házasságkötés előtt el kellett mennünk tanácsadásra, kérdőívek kitöltésére. Az egyik kérdés az volt: hány gyereket szeretnénk? Bennem az volt, hogy több gyereket valamilyen szempontból könnyebb nevelni, mint kevesebbet. Sutyorogtam a vallató nőnek a fülébe, hogy négyet-ötöt. Amikor jöttünk kifelé, kérdeztem a menyasszonyomat, mentünk ötven métert a lejtős úton a kijárat felé, és ott kiderült, hogy ő is ötöt mondott.

– Gyorsan jöttek a gyerekek.
– Nagyon boldogok voltunk. Egy… kettő… három… négy… öt… Az ötödik után éreztük, hogy megérkeztünk, a tervek megvalósultak. Vége. És akkor jött a hatodik gyerek, aki meglepetésként ért bennünket. Utána mindig érkezett egy „utolsó". De mindig nagyon boldogok voltunk. Mindannyian. Tennivalónk van sok, elsősorban a feleségemnek, én mímelem a csapatmunkát, igyekszem színlelni a nagy odaadó szorgalmat.

Küldetés

Balczó András 1938. augusztus 16-án született a Békés megyei Kondoroson. 16 évesen a Nyíregyházi Vasutasban kezdett atletizálni, 1958-ban a Csepel SC versenyzője lett. Nyolcszor nyert magyar bajnokságot egyéniben, hatszor csapatban. 1963-ban Magglingenben, 1969-ban Budapesten egyéni világbajnok. Ötszörös csapatvilágbajnok. Az 1964-es tokiói olimpián eltiltás miatt nem indulhatott. Az 1968-as mexikói olimpián a győztes csapat tagja. Az 1972-es müncheni olimpia egyéni bajnoka, csapatban második. 1973-ban visszavonult. 1976-ban Kósa Ferenc Küldetés címmel portréfilmet készített róla. Balczó András 1983-ban elhagyta a sport közegét. Szellemi szabadfoglalkozású, az ellenzéki mozgalom vezető egyénisége. A maga építette házban Budakeszin él, feleségével és tizenkét gyermekével.

Díj – kézfogás nélkül

– Nemrégen lett a Nemzet Sportolója. Miért nem ment el a díjátadásra?
– Mikor meghallottam, hogy lesz a kitüntetés, gondoltam, megint egy sarkos helyzetbe kerülök. Rögtön tudtam, nekem nem szabad elmennem a díjátadásra. Nem szabad a kézfogásommal – ami nem ér többet, mint bármelyik magyar emberé, de kevesebbet sem – a hatalmat hitelesíteni. Most a negyedik kormány van hatalmon, az első, Antall Józseffel az élen, meghozta azt a liberális abortusztörvényt, amit én törvényhozás útján végrehajtott tömeggyilkosságnak tekintek! Mind a négy kormány bűnös abban, hogy a magzatokat meg lehet ölni. Egy olyan nemzetnél, amelyik fogy és pusztul. De az a legnagyobb tragédia, ami az anyáknak, az apáknak, az orvosoknak a lelkében történik. Az ölést nem lehet semmiféleképpen engedélyezni. Én egy ilyen kormány vezetőjéhez nem mehetek el kézfogásra.

– A film is közrejátszott ebben?
– A Küldetés című filmnek is volt hatása. Az utóbbi 31 évben több mint 2500 alkalommal voltam mindenféle közösségekben, beszélni arról, mivégre vagyunk a világban, én hogyan látom, mit tudok javasolni, mit tartok sikernek, sikertelenségnek. Nem volt szándékom, hogy támogatókat gyűjtsek magamnak. A jelölőbizottság ügyesen betette a feltételek közé, hogy pályafutása befejezése után milyen tevékenységet folytatott sportága érdekében. Tíz évig vártam arra, hogy azt csinálhassam, amit nekem tenni kell. Aczél György eljárt 1978-ban Buda Istvánnál, az államtitkárnál, s azt mondta neki, Balczó nem kerülhet pozícióba, mivel részt vett Kósa Ferenc filmjében. Buda hivatalba lépése után három héttel aláírta a levelet, amiben kirúg engem a szövetség elnökségéből. Ezután jogom lett volna megsértődni, eltávozni akár külföldre, elmenni kályhásnak, cukrásznak, de nem mentem. Hat évig ott maradtam belovaglóként, ami egy takarítói szint. Olyan, mintha Kocsis Zoltán elmenne a Zeneakadémiára portásnak szép tányérsapkában. Ott maradtam, mert azt gondoltam, az alkalmasságomat kell őrizni. Minden idegszálammal arra készültem, hogy majdan a sportág szakmai irányítását vezessem, mert ez a feladatom. Tízévi várakozás után azt mondtam, köszönöm, eddig volt bennem türelem, befejeztem.

Fenyvesi Félix Lajos