Bemutatták a Don Juant Újszegeden, nem mindenkinek nyerte el a tetszését

Keveset csábít a nyílt színen, ám annál több istentagadó, ön­magának élő monológot hallat Moliére Don Juanja. Jó pár labdát felad, s aki fogékony rá, le is csaphatta gondolatban – ám esetünkben akadt olyan is, aki mintha kissé elszundikált volna olykor-olykor két monológ között a nézőtéren. Kiváló díszlet, ígéretes színészgárda, valahogy mégis a közönség egy része már az első felvonás után feladta, a kemény mag fele is már a taps kezdetekor a kapu felé vette az irányt a pénteki premieren. O. Horváth Sári és Herczeg T. Tamás nem a nőhordák felől közelítette meg a színháztörténet nagy alakját, hanem egyfajta kétszemélyes intim beszélgetést kreáltak, mintha két filozófus cserélne eszmét – csak láthatóan nem erre számítottak a né­­zők. Valószínűleg a név mást indokolt volna. Sokan hiányolták a Parti Nagy Lajos-féle kacifántos nyelvtörőket is, ami tavaly nagyobb sikert aratott.

Az volt a fő gond, hogy nem tudtuk, hová utazunk. Nem kristályosodott ki a fókuszpont, ha az ember nem ismerte rendesen a darab múltját. A sokadik civódás után lehetett sejteni, hogy megbűnhődik az ágyból ágyba ugráló hős, bár csábításaiból nem tapasztaltunk sokat. Egy megtört feleség és két civódó lány vitájával láttatták, hogy milyen szívtelen, nemtörődöm is ez a figura. Nem nyomják az orrunk alá, hogy az „erkölcstelenségnek" számára nincsenek korlátai. Demonstrálják ugyan, de nem tolakodón. S ezért a közönség egy része hálás is volt. Nagy Sándorhoz méri hódításait, a női térfélen. A házasság mivoltát is annak elhálásában méri, nem pedig a pap–oltár–életösszekötés há­­romszögében. A nász után szá­­mára nem érdemes tovább vesződni az efféle dolgokkal. Jakab Tamás szerepében egy olyan Don Juant láthatunk, aki mintha eleve elrendeltnek, természetesnek venné, hogy az ő sorsa a ké­jenc élet.

Moliére népszerű komédiájával, a Don Juannal nyílt meg az Újszegedi Szabadtéri Színpad. FOTÓ: FRANK YVETTE

A világ pedig ellene van. Sértett testvérek, vőlegények, saját felesége, és leghűségesebb szolgája, Sganarelle – Sorbán Csaba, a moralizá­­ló re­­zonőr. Két végpont találkozik, hiszen csatlósa szöges ellentéte. Megvetéssel szól uráról, vészmadárként, istenfélőn botladozza végig a darabot, ám az első adandó alkalommal Don Juan tükörképévé vá­­lik. Ha két csinos lány kerül az útjába, máris szemellenzőt visel. Tehát az vesse a gazdá­­ra az első követ, aki maga sem vétkes. Mindennek ellenére intő szavai üres fülekre találnak, bár az sem segít a történeten, hogy csak az égre mereszti szemét.

Igazából mindenki mániákusan ismételgeti, hogy egyszer lecsap Isten haragja, ám a végén ez a lecsapás mégis elég szolidra sikerült – mintha Don Juan régi ismerősként üdvözölné a halált. Kulka János, a parancsnok szelleme foglalta keretbe a darabot. Itt vagyok én, a halhatatlan – hangzott fel, mikor először körbevonult a színpadon. S végül ő várta Don Juant a történet végén.

A hőbörgők táborát erősítette Csákányi Eszter is, mint Donna Elvira. A történet elején még egy reményekkel teli, küzdő asszonyt láthatunk, akit hol a düh, hol a szerelem hajt előre. Aki viszont tényleg rászolgált a közönség szerint a tapsra, az Bodrogi Gyula – a kujon apját alakította. Rózsaszín melegítőjében nyűgözte le a nézőket, pedig csak pár percet láthattunk a deszkákon.

Az újszegedi színpad mindenesetre megnyílt, Bianca Imelda Jeremias most is érdekes jelmezeket és díszletet ter­­vezett. A szöveg, a zene, az utalások mai szemmel nézve is aktuálisak, csak kissé ne­hézkesen tolmácsolták. Aki könnyed nyáresti kikapcsolódásra, nevetésre vágyott, azt meglepetés érte.