2010.05.21. 22:58
Blazovich László: történelmet írni egy életen át
Szeged - Különös lehet, hogy még élő emberekről írtunk, de ilyenkor is ragaszkodni kell a tényekhez – mondja a Szeged szocializmuskori történetét feldolgozó, most megjelent várostörténeti kötetről Blazovich László. A 67 éves történészprofesszor tegnap óta Szeged díszpolgára. 28 évig vezette a levéltárat, ahol ma is saját szobája van. Az ablak a dómra néz.
- Utódja a levéltár-igazgatói székben, Karol Biernacki azt mondta, öntől tanulta meg, a gyorsan változó világban is hogyan lehet hosszú távra tervezni az életet. Az ön tervei hogyan teljesültek?
– Kisdiák koromban, Kőszegen a helyi miliő, a középkori házak hangulata ébresztett vonzódást bennem a történelem iránt. Kedves tanárom, Papós Mihály a szegedi Radnóti Miklós gimnáziumban tovább erősítette bennem ezt a szeretetet, így az egyetemen Kristó Gyula professzortól tanultam. Nevelőtanár lettem Hódmezővásárhelyen, az ipari tanuló iskolában, közben elkészítettem a doktori disszertációmat. Később a Bethlen-gimnáziumban tanítottam, irodalmi színpadot vezettem.
– A városban beszélnek egy Bethlen-műsorról, amelyet felvett a rádió, mégsem adott le.
– Az egyik legjobb előadásunk volt, a fejedelem születésének 400. évfordulóját ünnepeltük vele. Jó néhány előadásunkról készült rádiófelvétel, erről is. Nem derült ki, miért nem adták. Kétségtelen, hogy a gimnáziumban olyan volt a hangulat, amely felszínre hozta a nemzeti érzéseket. Abból a tanári karból később öt akadémiai doktor került ki. Így szeretett igazgatónk, Grezsa Ferenc, aztán Krékits József szlavista nyelvész, de Berta Árpád és Imre Mihály is ott tanított akkor. Új munkahelyemen, a levéltárban lehetőség nyílt elmélyedni és nyugodt, igényes kutatómunkát végezni. Azt mondják, evés közben jön meg az étvágy, ez a mi szakmánkban is jellemző. Újabb területeket fedeztem föl magamnak, így a terv, amit elképzeltem, megvalósult. A tanítást sem hagytam abba, az egyetem jogi karán lettem akadémiai doktor. Ma itt, a levéltárban külön szobám van, mint alapító atyának, és ezt a megbecsülést munkával viszonzom. Dolgozom a honismereti egyesületnél, készítjük a városatlaszt Horváth Ferenc régésszel, az elpusztult és pusztuló falvak egyesületében is szerepet vállalok.
Blazovich László: A szocializmus korából sok a forrás, de köztük rengeteg a használhatatlan, egészen nagy kásahegyen kellett átrágni magunkat.
Fotó: Karnok Csaba
– Levéltárba az emberek ma gyakran azért mennek, mert a családfájukat kutatják. Önt mikor kezdte érdekelni családjának eredete?
– Természetesen utánanéztem, de az én gyerekkoromban még szokás volt beszélgetni a família múltjáról. Amikor beteg voltam, apám mindig első és második világháborús emlékeit mesélte nekem. A családom sajátos világ, ma burgenlandinak mondanák, de én ezt nem szeretem, mert Magyarország volt az a vidék is. Nálunk többnyelvűség uralkodott, apám például már elhagyta a horvátot, apja nyelvét, németül és magyarul beszélt. A keveredés nem volt ritka: apai nagyapám katolikus horvát volt, nagyanyám evangélikus német. A másik oldalon viszont nagyanyám volt katolikus, nagyapám evangélikus. Alsó középosztályhoz tartozó tanárok, tanítók, kereskedők; nagyon szépen meséltek a fiatalkorukról. Akkor gyakoribbak voltak a családi összejövetelek, nem ittak annyit az emberek – nem is volt rá pénzük –, és a mesélés, amit szórakoztatásnak szántak, egyben nevelés is volt.
– Ön mit tanult tőlük?
– Például azt, hogy a nagyképűség nem vezet jóra, és a jól végzett munka az igazi érték. Sohasem irigykedem azokra, akikkel együtt dolgozom valamin. Nekem öröm az is, ahogy ön itt most végigböngészte a szegedi szandzsák településeiről szóló Káldy-Nagy Gyula-könyv térképét, mert ennek a kötetnek a megjelentetéséért sokat dolgoztunk. Azt is jó látni, hogy az 1404 és 1410 között keletkezett Budai jogkönyvet, amelyet 2001-ben jelentettünk meg jegyzetekkel ellátva, azóta is folyamatosan hivatkozzák.
Blazovich László átveszi a díjat Botka László polgármestertől.
Fotó: Karnok Csaba
– Mitől lehet érdekes ma egy hatszáz évvel ezelőtti törvénytár?
– Miközben az akkori mindennapi élet kereteit határolja be, magáról az életről mesél. A Budai jogkönyvben például az áll, hogy aki fiát vagy lányát prostitúcióra kényszeríti, azt bőrzsákba varrva a Dunába kell dobni. Ez nem volt új lelemény: a római jogban a rokongyilkosság büntetésekor is említtetik a bőrzsák, hogy tiszta elem, azaz víz, levegő ne érje a bűnöst, úgy pusztuljon. Ez átkerült a Lex Visigotorumba, része lett az európai kultúrának, így a miénknek is.
– A levéltár most teszi kutathatóvá a szocializmus kori iratanyagot, és most jelent meg – az ön munkája nyomán is – a várostörténeti monográfia új kötete, amely az 1945-től 1990-ig tartó korszakot tárgyalja. Könnyebb vagy nehezebb olyan kort kutatni, amelynek szereplői még élnek?
– A magyar őstörténetről azért nem fog abbamaradni a vita soha, mert kevés a támpont, és a mozaikokat többféleképpen is ki lehet egészíteni. A szocializmus korából sok a forrás, de köztük rengeteg a használhatatlan, egészen nagy kásahegyen kellett átrágni magunkat. Az persze különös lehet, hogy még élő emberekről írtunk, de így is ragaszkodni kell a tényekhez.
– Mit gondol arról, hogy a napi politikában sokan a történelemből merítik érveiket?
– Szélsőségek mindig voltak. A trianoni döntés után ennek a nemzetnek nem volt elég ideje arra, hogy feldolgozza, ami történt vele, hogy kialakuljon a modern nemzettudat és önkép. Nem volt elég békeidő ehhez, mert a második világháború újabb traumát okozott, majd egy életidegen, a hagyományokat nem tisztelő rendszer következett. Én bizakodó vagyok. A magyarság sohasem töltötte ki teljesen a Kárpát-medencét, ez tény, de mindig a centrumát lakta, ahogyan most is. Ez a legfontosabb hely errefelé, utak találkoznak itt már a neolitikum óta. Örök esélyünk, amellyel élni kell, és remélem, tudunk is élni vele.
Kőszegtől Szegedig
Prof. dr. Blazovich László 1943. november 2-án, Szombathelyen született, Kőszegen nevelkedett, a szegedi Radnóti-gimnáziumba járt, a MÁV-kollégiumban lakott. A József Attila Tudományegyetemen 1967-ben szerzett magyar–történelem szakos tanári képesítést. Tanított Hódmezővásárhelyen, majd a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója lett, 2008-ig töltötte be ezt a tisztséget. 2001-ben kapta meg az akadémiai doktori tudományos fokozatot. 2006-ban Szeged rövid története című műve Az év könyve lett. Ma elnöke az MTA Történeti Demográfiai Albizottságának, a Nagy György Alapítvány kuratóriumának, a Pusztuló és Elpusztult Magyar Falvakért Egyesületnek, a Csongrád Megyei Honismereti Egyesületnek. Pauler Gyula-díjjal, Notitia Hungaricae – Bél Mátyás-díjjal, Csongrád megyei Alkotói Díjjal, és – 2004-ben – Széchényi Ferenc-díjjal ismerték el munkáját. Szeged díszpolgára.
