Bombasiker a Mamma Mia!

Akaratlanul is ABBA-slágereket dúdolok azóta, hogy a Madách Színház csapatától a szabadtérin hallottam. Amikor magamról megfeledkezve fütyültem, furcsán nézett rám egy néni az utcán. Ilyen hatással lehetett a közönségre is a Mamma Mia! A régi emlékek is előtörtek. A hetvenes évek végén két kibékíthetetlen táborra oszlott az osztály. ABBÁ-s vagy, vagy Boney M-es? – alapkérdés volt. Énektanárunk legyintett: az ABBA is csak múló divat, pár évtized, és a kutya sem fog emlékezni ezekre a dalokra. Nem így lett, a slágereik megunhatatlanok, ezért a szórakoztató-ipar mindig újabb bőrt tud lehúzni róluk, a közönség pedig nem áll ellen, hanem fizet érte és élvezi.

Sasvári Sándor Sam és Kováts Kriszta Donna szerepében. Fotó: Mohos Angéla/Madách Színház
A legegyszerűbb ötletek a legzseniálisabbak. A Mamma Mia! szövegkönyvét jegyző Catherine Johnson kicsit átírva, leegyszerűsítve Olaszországból egy varázslatos görög szigetre tette át a helyzetkomikumra épülő, bevált, régi sztorit – milyen nagyszerű volt Gina Lollobrigida az eredeti Jó estét, Mrs. Campbellben! –, a jelenetekhez pedig megkeresték a dramaturgiailag passzoló ABBA-slágereket.

Szirtes Tamás, a Madách Színház direktora a világon elsőként kapott lehetőséget arra, hogy az 1999-es londoni ősbemutató után egy teljesen új, non-replica rendezésben állítsa színpadra a musicalt. Bátonyi György díszlettervező dinamikusan változó színpadképet álmodott: az előtérbe guruló, görög atmoszférát teremtő házacskákat, enteriőröket, tengerpartot látványosabbá, izgalmasabbá teszi a háttérből világító 60 négyzetméternyi fényes LED-fal. A szegedi szabadtérin először alkalmazott színházi csúcstechnika olyan lélegzetelállító hatást kelt, mintha egy hatalmas panorámaablakon keresztül látnánk a háborgó tengert, a susogó lombokat, a görög falut vagy a giccsesen szép teliholdat.

A nyerő zenéhez és a pazar színpadképhez már csak jó előadókat kellett keresni – telitalálathoz közelít a szereposztás. Az esküvőjére mindhárom lehetséges apjának meghívót küldő Sophie-t a szép hangú Simon Boglárka közvetlen természetességgel csacsogva alakította. Már az első dalban (Honey, Honey...) kiderült: csodásan énekel, jól eltalálta a számok stílusát is. Némi groteszk ízt adott a produkciónak Sophie második részt indító furcsa dala (Under Attack), amikor az esküvő előtti éjjel rémálmok gyötrik, és haláltáncot járnak a fantasy filmekbe illő, rémisztő kísértetek a színpadon és a LED-falon. Sophie anyját, Donnát a nagy visszatérő Kováts Kriszta játssza, aki prózában néha kicsit görcsösebbnek tűnt, szerencsére ez az érzésünk rögtön elmúlt, amikor énekelni kezdett, mert a dalokban a figurát is plasztikusabban meg tudta teremteni. Felerősítette a nagy slágerekben (The Winner Takes It All; Slipping Through My Fingers) rejlő drámaiságot, így az előadás legszebb, legszívszorítóbb pillanatai voltak, amikor ő dalolt. Az angolul jól ismert számok egyébként magyarul is jól hangzanak Bárány Ferenc és Puller István ötletes fordításában.

A Donna régi barátnőit, Rosie-t és Tanyát alakító Sáfár Mónika és Détár Enikő csempészte a legtöbb humort a produkcióba, megérdemelten kaptak nagy tapsot külön és együtt is. Sáfár Mónika vérbeli komika, jól álltak neki a vaskosabb, harsányabb poénok, Détár Enikő pedig Szűcs Edit előnyös jelmezeiben ellenállhatatlan nőiességgel, fanyar humorral adta a hímfaló szexbombát.

A férfi szakasz élén a Sam szerepében színre lépő Sasvári Sándor remekelt énekben (S. O. S.) és játékban is. A másik „spermadonort", az időközben meleggé lett Harryt Molnár László játszotta, aki a Simon Boglárkával közösen énekelt dalt (Thank You For The Music) és a Kováts Krisztával közös duettet (Our Last Summer) is szívvel-lélekkel, hatásosan adta elő. A harmadik apajelöltet, Billt, a nagy kalandort alakító Szerednyey Béla a poénokban volt erősebb. Sánta László formálta meg Sophie vőlegényét, Sky-t; jelenetei közül a kacagtató békalábas revüt díjazta legjobban a közönség. Kocsák Tibor irányításával a színpad mögül odaadóan, sok görög színnel és ABBÁ-s hangzással muzsikált a Madách Színház zenekara. Főszereplővé lépett elő a kitűnő kórus és a Tihanyi Ákos ötletes koreográfiáját megvalósító lelkes tánckar is – nekik is köszönhető, hogy mindvégig dinamikus maradt, nem ült le az előadás.

Szirtes Tamás a fináléban még rátett egy lapáttal: a közel száz fellépővel fergeteges hangulatú, professzionális show-t varázsolt a színpadra. Amikor a hetvenes éveket idéző csillogó jelmezekben, bő szárú nadrágokban, magas talpú csizmákban énekelték a főszereplők a Waterloo-t, a tomboló taps után kitört az üdvrivalgás is, majd az invitálásra sokan a nézőtérről a színpad elé rohantak, és bekapcsolódtak a táncba, az éneklésbe. Olyan rajongó is akadt, aki selfie-ket készített az előadókkal a színpadon.

Erre mondják: bombasiker.