Szeged és környéke

2008.07.18. 19:09

Bunkert épített a tanyánkra az állam

Mórahalom - Hétmilliárd forintot költött bunkerekre Magyarország a déli határon 1951 és 1955 között – amikor hatvanezer forintból rendes családi házat lehetett venni. Pár év múlva kiderült: a munka fölösleges volt. A megmaradt betonmonstrumokat ma már Mórahalom mellett is védenék.

Bakos András

A turistákra gondolnak, és a diákokra, akiknek a helyszínen könnyebben el lehet magyarázni, mi mindentől féltünk, miért éltünk szegényen és mégis pazarlón a 20. században.

Hatvan év nagy idő a természetben is: egész akácliget nőtt a kétrészes betonbunker tetején a Mórahalomtól néhány kilométerre lévő Tüsök soron, a Széksósra vezető aszfaltúttól nem messze. A szigorúan déli tájolású védműtől néhány méterre tanya fakerítéssel, az udvaron egy igazi láncos kutya megugat minket. Helyben vagyunk. Kalauzunk, Csányi László mórahalmi alpolgármester Rácz Sándor mezőőr társaságában azért hívott ide, hogy megmutassa az egykori védvonal megmaradt elemét, és elmondja: jó lenne, ha ezek már nem tűnnének el. Mert bár kegyetlen időket idéznek, az a kor mégis a történelmünk része, amelyre emlékezni kell. Csányi véleményét ma már sokan osztják. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum igazgatója, Holló József altábornagy nemrég azt nyilatkozta, a turisták számára látogathatóvá szeretnék tenni ezeket a védműveket, amelyek egykor egy délről érkező, jugoszláv támadás ellen óvták volna az országot.

Szüretkor jöttek a bunkerépítők

Mitől érdekes egy bunker?

Csányi szerint például attól, hogy szemlátomást nagyon jól megépítették ezeket, nem spórolták ki a cementet a betonból. A korra jellemző típustervek alapján készültek, így aki egyet megnéz belül, eligazodik a többiben is, olyanformán, mint a panellakásokban. Elgondolkodtató, hogy az ország akkori költségvetésének jelentős hányadából, 1951 és 1955 között mintegy hétmilliárd forintból épültek fel ezek a védművek. A tervezők és építők csöppet sem voltak tekintettel vagyonra, termésre; nagyon gyakran tanyaudvarra, portára, termőföldre, gyümölcsösbe építettek, nyilván stratégiai szempontok alapján. Találtunk egykori határőrtisztet, aki a munka irányításában vett részt. Ő úgy mondta, azt az időszakot „kitörölte a memóriájából". Ez érthető.

Rácz Sándor mezőőr a Tüsök sori bunkernél. Nemcsak egy korszak, hanem félelmeink emlékműve is. Fotó: Schmidt Andrea

Rácz Sándor mezőőr a Tüsök sori bunkernél. Nemcsak egy korszak, hanem
félelmeink emlékműve is. Fotó: Schmidt Andrea

– Nagyapámnak volt egy hold kadarkaszőlője, épp szüretre készültek, amikor megjelentek a bunkerépítők. Nem kellett szőlőt szedni, mert a sódert, terméskövet szállító Csepelek letaposták a tőkéket – eleveníti fel a családi hagyományban élénken élő történetet az alpolgármester. – Egy komplett bunkerkórház épült oda. Vaságyak voltak benne, minden, amire háború esetén szükség lehet. Alját finom gyöngykaviccsal szórták föl. Ezeket az építményeket náddal bélelt futóárkok kötötték össze.

Betemették a futóárkokat

A hanyatlás és az utóélet még érdekesebb. Mert miután kiderült, hogy Tito már nem láncos kutya, hanem megint elvtárs, és így egy komplett magyar város fölépítéséhez elég pénz, anyag, munkaerő ment itt pocsékba, a néphadsereg lemondott a magánterületeken lévő bunkerekről. A „visszarendeződés" azzal kezdődött, hogy a futóárkokat betemethették a gazdák.

– Én 65-ben születtem, de gyerekkoromban még láttam, hogy a zöldellő búzatábla közepén egy sávban sárgábbak a szárak. A felnőttek megmondták, ott volt a futóárok, és a keveredés miatt gyöngébb a termőföld. Mi még játszottunk bunkerben, bár a szülők nem örültek neki: féltek, hogy becsapódik a vasajtaja, és nem bírunk kijönni – mondja Csányi.

Kutyaól lett a kupolából

A vaskos betontornyok tetejére szerelt, sínen forgatható kupolák néhány tanyaudvaron kutyaólként szolgáltak tovább: ezt nem bírta elhúzni a hozzá láncra kötött eb. Maga az építmény pedig jó szolgálatot tett mint krumpliverem, mert nyáron is hűvös, nyirkos volt a levegője. Aztán a legtöbb portán útban lett a betonmonstrum. Szétverték majdnem mindet. A törmelék, terméskő alapnak volt elsőrangú, Csányiék kórháza is erre a sorsra jutott. Nem sajnálták. A szétverésben nyilván benne volt a semmibe vett, lenézett ember dühe is. A vidék történelmében nem olyan egyedi pusztítás ez. Csányi arra hívja föl a figyelmet, hogy a szegedi várat széthordó emberekben is munkálhatott a Bach-korszak, a megtorlások, bebörtönzések elleni düh – a praktikus szempontok mellett.

Ma inkább emlékezni kell. A mórahalmiak szerint igenis érdemes kipofozni a megmaradt betonépítményeket. Lehet történelemórát tartani például a Tüske soron, ahol érzékletesen elmagyarázható a gyerekeknek a 20. század históriája. Az is, mi mindenre lehetett hatással egy torz agyszülemény akkor, mitől félt az állam, és az állam polgára a csukott ajtó mögött. Bibó sokat idézett gondolatának igazsága – demokratának lenni annyi, mint nem félni – itt közvetlen tapasztalat lehet. Végül talán az is fölismerhető, hogy nincs mitől tartanunk: amelyik nép két pusztító világháború után egy ilyen kegyetlen és pazarló rezsimet is túlélt, az ezek után mindent kibír.

A láncos kutya

„Az imperializmus láncos kutyája" – helyesen ez a teljes állandósult jelzője, azaz epitheton ornansa Josip Broznak (1892–1980), aki horvát és szlovén szülők gyermeke, és a Tito nevet csak később vette fel. Még az Osztrák–Magyar Monarchiában született, a jugoszláv partizánok egyik parancsnoka volt, fejére Hitler százezer márka vérdíjat tűzött ki. Tito marsall később Jugoszlávia első számú vezetője lett, aki nem engedett a szovjet befolyásnak, ezért Sztálin szembefordult vele. Ekkor és emiatt épült a magyar védvonal, ekkoriban indultak koncepciós perek Magyarországon a „titóisták", így Rajk László ellen is. Tito a Wikipédia szerint „narcisztikus személyiség" volt, szeretett elegánsan öltözni, luxusvillákban lakott.

Címkék#Mórahalom

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!