Szeged és környéke

2013.03.15. 18:07

Egy régi vágású kocsmáros a Diófa árnyéka alatt

Törzsvendégei miatt tanult meg ultizni, egykor övé volt négy szegedi halászcsárda is, tavaly nősült harmadjára, 5 gyermeke és 5 unokája teszi teljessé mindennapjait. Ő Veres János, a szegedi Diófa vendéglő vezetője, vagy ahogy mindenki szólítja: Jani bácsi.

Kiss Gábor Gergő

A hét embere

Új sorozatunkban olyan közismert vagy épp ismeretlen embereket mutatunk be, akik köztünk élnek, és sokat tesznek környezetükért, életükkel, történetükkel példát mutatnak a közösségnek. Olvasóink segítségét is várjuk ehhez: arra kérjük önöket, javasoljanak szerkesztőségünknek interjúalanyt – a szomszédból, a másik faluból –, ha úgy látják, az illető megfelel ezeknek a kritériumoknak. Javaslataikat e-mailben a [email protected] címre, postai úton a Délmagyarország Kiadó, 6729 Szeged, Szabadkai út 20. címre várjuk.

– Hogyan került közelebbi kapcsolatba a gasztronómiával?

– Az emberek általában úgy kezdik ezeket a történeteket, hogy amikor kicsi voltam, és a nagymamám főztjét ettem, ott kezdődött az egész. Ez rám is igaz: a nagymama remek szakácsnő volt. Ezen felül apám és nagyapám bölléreskedett, amit nagyon élveztem: 12 évesen már egyedül szúrtam disznót. Csanyteleken az 1960-as években még elosztották a gyerekek között, hogy kiből mi váljon: rám a villanyszerelő szakma jutott. Először érdekelt, neki is álltam a saját szakállamra villanyt szerelni, de kétszer nagyon megrázott az áram. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem az én mesterségem lesz. Mivel szerettem az édességet, elhatároztam, hogy cukrász leszek. Fel is vettek, de az első tanítási napon meggondoltam magam: azzal mentem be az igazgatóhoz, hogy inkább pincér lennék. Elutasított, de még alig értem be az osztályterembe, amikor utánam üzent, az egyik pincér fiú elment bányásznak, átvesz a másik szakra. Így kezdődött a pályafutásom.



– Később a szegedi halászcsárdák környékén lehetett találkozni a nevével.

– Mindig szerettem a halat, és már a 60-as években értetlenül álltam azelőtt, hogy miért csak külön kérésre filézik ki a vendéglősök. A Fehértói Halászcsárda akkori vezetőivel jó barátságban voltam. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem filézve árulják a halat, rám mordultak: az emberek szálkával is megeszik. Már ekkor szerettem volna halászcsárdát vezetni, de előbb jó néhány évet a Dél-Tisza Menti Áfész vendéglátó főosztályának vezetőjeként töltöttem el. Az Áfész üzemeltette az akkori szegedi halászcsárdákat, amelyek ekkor mind veszteségesek voltak: nagy forgalmuk szinte csak a szabadtéri ideje alatt volt. Így vált a legveszteségesebb halászcsárdává 1981-re a Kiskőrössy: télen vitte a Tisza, ha vendég volt, hal nem volt, ha hal volt, vendég nem volt. De ez volt jellemző az Öreg Kőrössy, a Roosevelt téri, majd a Fehértói Halászcsárdára is. A Kiskőrössy kibérlését ekkor határoztam el, alig volt licitáló a bérleti jogára, hiszen akkoriban elég kevesen értettek a halhoz. Nagyon olcsón sikerült kibérelnem, üzemeltettünk benne kertmozit, diszkót, volt tánczenekar és cigányzene. Kifilézve készítettük a halászlét, és ingyen adtuk hozzá a meleg kenyeret, néhány hónap múlva már szinte egy vendég se kért szálkás halászlét. A többi csárda mégsem tartott lépést a megváltozott szokásokkal, így került bérletembe a 80-as évek végére az Öreg Kőrössy, majd a Roosevelt téri, végül a Fehértói Halászcsárda is. Az első csárdánk ekkorra már olyan jól ment, hogy 2 óra alatt bejött az egész havi bérleti díja.

Dandárfőszakács

[namelink name="Veres János"] 1951. augusztus 30-án született Csanyteleken. Általános iskoláját szülőfalujában végezte. Hódmezővásárhelyen szerezte meg a vendéglátós képesítést, ami után szakközépiskolát végzett. A katonaságnál a dandárfőszakácsi címig vitte. Kedvenc országa Magyarország, kedvenc városa Csongrád. Zenében legközelebb Erkel Ferenc Bánk bánja áll a szívéhez, kedvenc filmje az Irma, te édes. Az italok közül elmondása szerint mindent kedvel, amiben van egy kevés alkohol. Csanyteleken az 1960-as években még elosztották a gyerekek között, hogy kiből mi váljon: rám a villanyszerelő szakma jutott. Először érdekelt, neki is álltam a saját szakállamra villanyt szerelni, de kétszer nagyon megrázott az áram. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem az én mesterségem lesz.

– Ilyen sikerek után miért szállt ringbe 1990-ben a csanyteleki polgármesteri címért?

– Mivel az azelőtti 10 évem fergetegesen jól sikerült, azt hittem, hogy ez így lesz százéves koromig. Olyan jól éltem, hogy 1 évig a polgármesteri fizetésemet se vettem fel. Ezt szerettem volna elhitetni az egész országgal is: csak az vállaljon ilyen munkát, aki nem ebből keni meg a zsíros kenyerét. A polgármesterséggel ugyan nem fuccsoltam be, 3 ciklust csináltam végig, de ennyi idő alatt a vendéglátásból teljesen kiszálltam. A faluvezetésből sikernek tartom, hogy már 1991-től szerződéses rendszerben működtettem az iskolát és az óvodát, a pedagógusok nyáron nem kaptak fizetést, év közben viszont háromszor annyit kaptak, mint más oktatási intézményekben. Végül mégis azok a hangok erősödtek fel, hogy az iskola nem vállalkozás, a negyedik ciklust ezért már nem sikerült elkezdenem.

– A Diófa vendéglő mikor lett a családjáé?

– 1985-ben vettük szerződéses használatba, végül 1995–96-ban vettük meg az egészet. Az alapítók az első két feleségem és én, a lányaim közül pedig ketten dolgoznak itt. Étteremből ma már csak ezt viszem tovább.

– Könnyen adja ki kezéből a fakanalat?

– A főzést nem lehet abbahagyni, ha hallottam valamit vagy eszek valami jót, azonnal megpróbálom elkészíteni a vendéglőben a saját elképzelésem szerint. Szerencsére nem kell mindent nekem csinálni, hiszen a lányaim is szeretnek főzni, kiskorukat is a vendéglátós szakmában élték le, megfertőzte őket a főzés szeretete.

– Öt gyermeke van. Könnyű volt felnevelni őket?

– Két feleségtől vannak a gyerekeim, de hétvégén a család és a baráti társaság mindig összegyűlt valahol, hol a vendéglőinkben, hol az úszóházon, hol kishajókon a Tiszán. Ők is úgy emlékeznek vissza, hogy szép és érdekes gyerekkoruk volt.

– Tavaly házasodott meg harmadjára. Hogy jönnek ki egymással az asszonyok?

– Az első két feleségem üzlettárs és barátnő is. A harmadik feleségemet most kezdik igazán befogadni, tavaly decemberben már mindannyian együtt ültek a családi asztalnál.



– Mi a kedvenc étele?

– Szégyen, nem szégyen, praktikussága miatt a kínai konyhát mondom: nagyon hamar el lehet készíteni a receptjeiket, míg egy jó lábszárpörkölt mellett 4-5 óráig is állni kell. A kínai konyha a 80-as évek végén varázsolt el Salzburgban, amikor már lehetőség volt kijutni külföldre csoportos utazásokkal. Persze minden konyhában megvan a saját favoritom: a kaviár, az angol steak, a magyar konyhából pedig a vegyes baromfilevest emelném ki. Szeretem a halat is, illetve a főtt sonkát kemény tojással, amit azonban nem húsvétkor, hanem augusztusban és karácsonykor készítek legszívesebben.

– Miért hívja mindenki Jani bácsinak?

– 29 évesen vesztettem el édesapámat, akinek nagy tekintélye volt Csanyteleken, a legapróbb dolgokban, például egy házfelújításnál is kikérték a véleményét a falubeliek. Én ezeken a beszélgetéseken mindig részt vehettem, de nem szólhattam bele. A halála után azonban én lettem az „öreg" a házban, innentől kezdve mindenki így szólított és szólít a mai napig, még az öreg kártyás barátaim is a vendéglőben.

– Kevés étterem-tulajdonos ül le a törzsvendégeivel ultizni.

– Régen a Diófában 3-4 asztalnál ment a játék, de sokan meghaltak, nincs utánpótlás fröccsivóból és ultizóból. Hogy megmentsem az ultizós vendégeimet, 60 évesen beültem közéjük, és elkezdtem megtanulni a játékot.

– A főzésen és az ultizáson kívül van valami hobbija?

– Minden lében kanál vagyok, érdekel a szamártenyésztés, a mangalicatartás, az aprójószág és a szőlőmetszés. De mindenhez csak mértékkel állok hozzá: jó borász például sosem lesz belőlem, mert nem vagyok jó borivó sem.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!