Életműdíjat kapott Szeged Boncz Sityuja

– A Magyar Pszichiátriai Társaság XXI. vándorgyűlésén életműdíjat kapott. Számított rá?
– Amikor szóltak, hogy feltétlenül menjek el a gyűlésre, már sejtettem, hogy ezért hívnak, de alapvetően nem gondoltam rá, hogy megkapom. Mivel ez egy politikamentes, szakmai díj, természetesen nagyon örültem neki, de egy orvosnak mindig a betegek hálája, gyógyulása lesz az igazi elismerés.

– Ön a szegedi, sőt az országos pszichiátria egyik meghatározó alakja, eredetileg mégsem ezt a pályát képzelte el magának. Mi szeretett volna lenni?
– A filmművészet vonzott. Nagyon érdekelt a fotózás, mert nagyapám, aki Móra Ferenccel egy házban lakott, ezzel foglalkozott. Akkoriban még kevés ilyen gép volt, és jól megélt belőle, de nekem azt mondta, nem lesz ez sokáig jó szakma, mert egyre többeknek lesz hozzá felszerelésük. Ugyanakkor a gyerekkoromat meghatározták a betegek, mert édesanyám a vakok intézetének volt az igazgatója, mi pedig szinte ott laktunk közöttük. Aztán amikor elvittek katonának, ott az egészségügyiekhez soroztak be. Végül megragadtam ezen a pályán.

– És miért pont pszichiáter lett?
– Gyerekkorom egyik meghatározó olvasmányélménye volt az Aranyketrec, ami egy elmeosztály életéről szól. Valahol itt kezdődött, azt hiszem. És persze kellettek hozzá olyan tanárok, akik megszerettették velem ezt a területet.

Nincs már kényszerzubbony

– Sokan még mindig úgy képzelik el a pszichiátriákat, hogy gyógyszertől kábult betegek zombiként lézengenek a folyosókon, vagy éppen őrjöngenek, és a személyzet próbálja őket megfékezni. Valóban ilyen bent az élet?
– Természetesen nem. Nem nagyon van már olyan, hogy zárt osztály, és nem használunk kényszerzubbonyt sem. Persze időnként szükség van bizonyos mértékű korlátozásra a beteg érdekében, de ezt meg lehet oldani nyugtató injekciókkal is.

– Az emberek is máskép viszonyulnak már ehhez a világhoz, ha már ennyit változott?
– Mindenképpen. Régen a családtagok nem jöttek látogatni, mert szégyellték, hogy egy szerettük „megbolondult”. Ma pedig már elit női körökben szinte sikk arról beszélgetni, melyiküknek ki a pszichiátere.

Az élet kemény meccsei

– Sok embernek van szüksége pszichiáterre?
– Nem is gondolnánk, milyen soknak. Gustav Jung mondta: mutassatok nekem egy normálisnak látszó embert, és én két hét alatt meggyógyítom. Azt gondolom, nagyon igaz ez a mondás. Valószínűleg mindenki tudja, hogy sokáig öngyilkos nemzetként emlegettek bennünket, magyarokat. A 80-as években vezettük ezt a statisztikát, akkoriban évi 3-4 ezer ember vetett véget önkezűleg az életének. Mostanra ez az arány a felére csökkent, így már négy ország megelőzött bennünket a negatív rangsorban. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak, hogy a depressziót könnyen felismerjük, és a korszerű kezelési módok is elérhetők. Ettől függetlenül azonban továbbra is sok a lelki sérült ember, hiszen az életben mindenkinek vannak kemény meccsei. Annak esélye, hogy valaki depressziós legyen Magyarországon, 15-20 százalék, emellett pedig sok a fóbiás, a szorongásos és a szenvedélybeteg is. És bár sokan ezt gondolnák, mindez nincs mindig egyenes összefüggésben azzal, hogy valaki szegény vagy munkanélküli.

Boncz István: Amíg bírok, dolgozni szeretnék. Fotó: Frank Yvette

– Mindebből számomra az következik, hogy nagy szükség van pszichiáterekre – mégis, ez egy hiányszakma. Miért?
– Mert elmennek a szakemberek külföldre. Nyugati országokban hetente keresnek százezreket. Ráadásul itthon a magánszektorban sem lehet igazán érvényesülni, nincs ugyanis fizetőképes kereslet.

– Önben soha nem merült fel, hogy más országban praktizáljon?
– Annak idején erre még nem volt lehetőség. Most pedig már a betegségem miatt nem tudom ezt megoldani.

A fehér köpeny sem tesz sérthetetlenné

– A betegségét soha nem titkolta: veseproblémákkal küzd. Volt egy transzplantációja, az a szerv azonban kilökődött. Hogy van most?
– Hetente háromszor járok dialízisre, így fenntartható az egyensúly. Annak idején szinte azonnal kaptam vesét, most viszont már több mint két éve fent vagyok a várólistán. Azóta várom, hogy megcsörrenjen a telefon.

– Orvosként hogyan viselte, amikor kiderült, hogy beteg?
– Kezdetben nagyon nehéz volt. Az ember hajlamos sérthetetlennek hinni magát a fehér köpeny által. Aztán kiderült, hogy dehogynem: mi is ugyanolyan emberből vagyunk, mint a többiek. Mostanra viszont már megszoktam ezt a helyzetet.

– Betegség ide vagy oda, mindössze négy éve, hogy nyugdíjba ment. Negyvenhárom évet dolgozott, a pszichiátriai klinikán Janka professzor ideje alatt végig igazgatóhelyettes volt. Sosem bánta, hogy nem lett klinikavezető?
– A mindennapos munkát sokkal jobban szeretem, de mivel a klinikai részt én vittem, gyakorlatilag így is vezető voltam. Egyébként pedig nem számított, mert nagyon jó kollégákkal dolgozhattam. Csodálatos műhely volt a miénk.

– Volt olyan betege, akire valami miatt a mai napig emlékszik?
– Van egy olyan mondás, hogy a molnár előbb-utóbb lisztes lesz, a pszichiáter pedig megbolondul. Szerintem ez nem így van. Persze kell ehhez a szakmához empátia, de nem kell mindenki helyzetébe beleélni magunkat. Ettől függetlenül persze elkerülhetetlen, hogy egy megrendítő sorstragédia bennünket is megfogjon – nekem is volt ilyen. Egy fiatal gyereket ütött el az autó a zebrán, és hosszú ideig gépeken volt. Az édesanyja nem engedte, hogy lekapcsolják, hiába győzködték az orvosok. Aztán a gyerek egy nap felébredt.

Fontos a humor

– Azt olvastam önről, hogy híres a humoráról. Volt például egy betege, aki úgy ment be a rendelőbe, hogy figyelmeztette: többen vannak, mire csak annyit válaszolt neki, „semmi gond, csak arra kérem, hogy az utolsó csukja be az ajtót”. Családi örökség ez a derűs hozzáállás a világhoz?
– A humor sokat segít abban, hogy a nehézségeket elviseljük. De kétségtelen, hogy a testvérem, Boncz Géza volt ennek a nagymestere.

– Vele milyen volt a viszonya?
– Jó, bár azt tudni kell, hogy Géza nagyon rossz gyerek volt. Mindenki szerette, nem volt igazából baj vele, csak éppen nem bírta a poroszos módszereket, amivel az iskolában neveltek bennünket. Beszólt a tanároknak, zsíros kenyeret tömködött az iskolarádióba – mindig addig feszítette a húrt, amíg el nem tanácsolták. A nyolc osztályt tizenvalahány intézményben végezte, végül el is tiltották az iskolától, és magántanuló lett. De mi jól megvoltunk egymással, sokat játszottunk együtt.

 – És még ma is szinte ugyanott él, mint gyermekkorában – ugyanannak a Kárász utcai háztömbnek a másik felében. Mivel tölti mostanában az idejét?
– Heti egy napot rendelek, hiszen a betegeim ragaszkodnak hozzám. Emellett járok kongresszusokra is, most éppen a hipnóziskutatással foglalkozom. A kezelések miatt sok pihenésre van szükségem, de amíg bírok, dolgozni is szeretnék.