Elkezdik a verset, és mindenki megáll a téren: János, Tamás és Feri bácsi ismeri a költészet hatalmát

– Budapestre hívtak, a Szabadság térre, ünnepségre. Szép idő volt, jöttek-mentek az emberek, amikor a mikrofonhoz álltam. Elkezdtem a kedvencemet – József Attila: A Dunánál –, és láttam, hogy megállnak, és mindenki engem néz. Életre szóló élmény volt – mondja Németh János. 35 éves kora óta mond verset, ír maga is. Nem versenyez: a jelenlét hőfoka, az értelmezés élménye számít neki. Sokfelé hívják, járja az országot. 

Paulovics Tamás versmondás közben. Úgy kezdődött, hogy Szentesre költözött...

– Erdélyben, a Dózsa-szobornál jó volt elmondani Juhász Gyula Dózsa feje című versét. A munkácsi várban szintén Juhász Gyulától a Testamentumot. Aztán az is, amikor Szegeden a kötetemet mutatták be, és Fabulya Andrea, Antal Anikó a verseimet mondta – említi saját emlékezetes élményeit a 65 éves Paulovics Tamás. Őt sokan úgy ismerik Szentesen, hogy gyerekeket tanít úszni, mások meg úgy, hogy telt házas versesteket tart. Diákszínpados volt, de igazán akkor köteleződött el, amikor Szentesre költözve, uszodába menet versmondó versenyre szóló felhívást látott.

A zsombói Sziládi Ferenc gazdálkodó, nem járt középiskolába. Őszibarackot, szőlőt termeszt. Most 80 esztendős. – Ötven-egynéhány éves voltam, amikor először közönség előtt verset mondtam, azóta templomban, búcsúkor, ünnepen, banketten, névnapon, az unokámmal közösen. Mindig akad, aki szívesen hallgatja – mondja. Tavaly Szegeden az egyes villamoson utazott, egy fiatalember átadta neki a helyet. Ő pedig megköszönte. – Szép Ernőtől az Így szerettem volna élni című verset mondtam neki. Ez a kedvencem, az utolsó négy sort énekelni szoktam, megérinti a hallgatóságot ez a téma. Kicsit csodálkozott, de figyelmesen végighallgatta az a fiatalember is. Úgyhogy megérte.