Ha megcsal, kacagj, s kitör a tapsvihar: sikert aratott a két verista ikeropera bemutatója a nagyszínházban

Mascagni és Leoncavallo két népszerű ikeroperájából ez már a negyedik rendezés, amivel a közönség a rendszerváltás óta Szegeden találkozhat. Most Halasi Imre állította színpadra a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, amit legutóbb a Dóm téren láthattunk 2012-ben. Noha a közelmúltba tették át a 19. századi történeteket, mégis inkább tradicionálisnak nevezhető a rendezés. Jó ötlet Szlávik István lepusztult szicíliai falucskát ügyesen megidéző egyszerű díszletében folytatásként játszani a két operát, bár furcsa, hogy a kopott mikrobuszukból még húsvétkor kezdenek kipakolni a vándorkomédiások, és másnap már fülledt augusztusi éjszaka van. Didaktikus rendezői ötlet, hogy a hosszú, fekete bőrkabátba öltöztetett kopasz idegen – másképpen: a Sors – vörös drapériát húz be a színpadra. Ezzel hívja fel a néző figyelmét: itt vér fog folyni. A legröhejesebb mégis az, amikor a Parasztbecsület intermezzójában négy, varjúszerű néni összehangolt koreográfiára, széles mozdulatokkal imitálja az öltögetést.

Aki emlékszik még Misura Zsuzsa és Szilfai Márta formátumos szegedi Santuzzájára, az talán érti, miért nem tudok lelkesedni Máthé Beáta kissé fakó alakításáért. A különben ígéretes hangú, tehetséges, fiatal énekesnő még nem tart ott, hogy a duettben egyenrangú partnere lehessen művészi szempontból jóval érettebb kollégájának, az ifjú parasztlegényt alakító László Boldizsárnak, aki stílusosan, élvezetesen, kellő drámai hévvel énekelte a szerenádot, a bordalt és a búcsút is. A szombat esti másik páros jobban passzolt egymáshoz – és a darabhoz. Turpinszky Gippert Béla ha nem is győzte mindig hanggal és levegővel Turiddu nehéz szólamát, ifjonti hevességét maradéktalanul hozta. Dobrotka Szilvia drámaibb, érettebb alakítása is meggyőző volt, bár Santuzzaként nem az ő hangja jutna először eszembe. Vajda Júlia aggodalmaskodó Mamma Luciája, Cseh Antal tesztoszterontúltengéses Alfiója és Laczák Boglárka kacér, csapodár Lolája hangban és karakterben is szinte tökéletes. A jelmeztervező Laczó Henriette hiába adott fekete bőrdzsekit, fülbevalót, nyakláncot Altorjay Tamásra, inkább tűnt megszelídült rocker nagypapának, mint félelmetes fuvarosnak.

A Bajazzók a Caniót alakító László Boldizsár jutalomjátéka, aki nem riadt vissza a harsányabb színektől sem. Az öregedő, megcsalt színész fájdalmát, keserűségét megrendítően sűrítette a nevezetes Vesti la giubba áriába. Az Operaház csongrádi születésű énekese, Horti Lilla eszményi Nedda, megérdemelten kapott nagy tapsot a madárdalért. Végre nem egy üveghangú szoprán – ráadásul olyan, mint egy olasz filmcsillag, jó lenne itt több szerepben is látni-hallani. Színházi információk szerint Réti Attila betegen vállalta, hogy megmenti a premiert, így teljesítményét nem ildomos értékelni. Másnap Kelemen Zoltán pazar prológgal indított, nagyszerű Tonio volt. Tetszett Kovács Éva légies Neddája, Turpinszky Gippert Béla is meggyőzően énekelt, pedig igazából nem is illik a hangjához Canio szerepe. Szélpál Szilveszternek és David Buzgaunak is passzol a szépfiúsra vett Silvio figurája, a két Beppe, Bocskai István és Raáb Gábor közül utóbbi adta elő hatásosabban a rövid O Colombina áriát.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar a premieren Pál Tamás, szombaton Gyüdi Sándor vezényletével is karakteresen, élményszerűen muzsikált, bár azt nem értettem, miért volt szükséges a Parasztbecsületnél ilyen hajszolt tempót választani. A felkészült, odaadó színházi énekkarnak (karigazgató: Kovács Kornélia) is nagy szerepe volt a sikerben, különösen az éteri magasságokba szárnyaló húsvéti kórussal.