2012.01.07. 12:21
Kapa és Pepe: saját becenevükön váltak híres párossá
A Szentivánéji álom című darabbal kezdődött Mucsi Zoltán és Scherer Péter sikeres párosa. A magánéletben is barátok, bár arra a rövid időre, amit külön töltenek, már nem járnak össze. Kapával és Pepével a kezdetekről, barátságról, humorról és természetesen színházról beszélgettünk: fény derült arra is, milyen a jó néző a Nézőművészeti Kft. két tagja szerint.
– A Kapa–Pepe páros története nem a Jancsó-filmekben kezdődött, hanem egy színházi előadásban. Hogy emlékeznek vissza az indulásra?
Mucsi Zoltán: – Bekerültünk egy előadásba, ez a Szentivánéji álom volt, és elég sok időt töltöttünk a szerepformálással, és azon túl is egymással. Aztán „összeragadtunk": ugyanahhoz a színházhoz kerültünk, mindketten alapító tagjai voltunk a Bárka Színháznak. Ott szintén együtt dolgoztunk néhány előadásban, aztán jöttek a filmek, az újabb előadások, aztán az újabb filmek... Még az előadásokból van, az lemegy, film már nem készül, és mi aztán szakítunk.
Scherer Péter: – A Szentivánéji álomhoz annyit teszek hozzá, hogy véletlen egymásra találás volt. Dolgoztunk előtte együtt egy darabban, de nem volt közös jelenetünk. Jóban voltunk, de semmi különös. Ebből az előadásból kiszállt két ember, és minket ajánlottak két teljesen különböző helyről: én a Szkénéből jöttem, Zoli Szolnokról. A mesteremberekből játszottunk kettőt, ő volt a Vackor, én az Orrondi nevű szereplő átirata. Zoli Vackora egy kicsit gyomorbajos, félig tönkrement, kicsit néha idegbeteg színházi rendezőnek lett kitalálva, aki nagyon szeretne egy előadást megcsinálni, és mellette Orrondi az asszisztens, súgó és mindenes, aki a szíve mélyén igazából színész szeretne lenni. Ám irgalmatlanul pösze, egy rohadt szót nem érteni abból, amit mond – viszont roppant segítőkész, de mindig mindent lever, és ezzel egyre inkább gyomorbajossá teszi a főnököt.
– Ebben már benne volt az alap...
S. P.: – Ezt a két szerepet mi, mint egy gyönyörű piros almát, kifényeztük, és ezzel valóban nagyon sikeres lett mind a páros, mind az előadás a kritika és a közönség részéről. A darabot látta Jancsó Miki bácsi és [namelink name="Szomjas György"], majd jött először a Gengszterfilm, aztán az első Jancsó-film, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten.
Hidas műsor - Részlet a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmből. Rendező: Jancsó Miklós
– Közös cégük a Nézőművészeti Kft. – az egyik darab a repertoárjukon a Nézőművészeti főiskola, amelyet Szegeden, a Reökben is előadtak. Adódik a kérdés: önök számára milyen a jó néző? Ha tehetnék, milyen nézőket nevelnének ki maguknak?
M. Z.: – Nyilván az a jó néző, aki szeret gondolkodni, és nem egy készet vár. Nem mondanivalóval rendelkező előadást, hanem olyan darabot, amely gondolkodásra készteti az embert, vagy az előadás után kérdések merülnek fel benne. Ennél az előadásnál nagyon szeretné az ember, hogy a néző érzékeny legyen a humorra, hogy az a humor, amelyet mi csinálunk, találkozzon a nézőével. A humorban is vannak változatok. Nem egyforma a humorérzékünk, nem azonos humorra vagyunk vevők.
S. P.: – Az előadás címe egy szójátékból jött. Akik ebben részt vettünk, kitaláltuk, hogy csináljunk valamit, ami aktívan kommunikál a nézővel, és a színházról beszél. A sok hülyeség dacára, ami bele van szuszakolva az előadásba, ott dübörög, zakatol a mélyén, hogy kicsit féltjük a színházat. Kétezer éve létezik, de lesz-e még a jövő évszázadban is? A cím azért tetszett mindenkinek, mert színművészetit sem Zoli, sem [namelink name="Árkosi Árpád"], aki rendezte a darabot, sem [namelink name="Tasnádi István"], sem én nem végeztünk.
Kapa és Pepe mint riporter és biciklis futár
[namelink name="Mucsi Zoltán"] és [namelink name="Scherer Péter"] Katona Lászlóval és Gyulai Eszterrel közösen alapította 3 éve a Nézőművészeti Kft.-t, amelynek alapötlete a Tasnádi István drámaíróval közös színdarabokból indult ki: a darabokat az íróval közösen fejlesztették ki a színészek egy alapötletből, az improvizációkat, az alkotásban részt vevők saját ötleteit, szövegeit Tasnádi István fogta össze. A páros reklámfilmekben is szerepelt együtt biciklis futárként, valamint korábban [namelink name="Lévai Balázs"] Dob és basszus című műsorában, most a Budapest Terminállal közösen készítenek utcai interjúkat, a riporter bőrébe bújva. A „riporterkedés" szintén a krétakörös időkre nyúlik vissza: a krétakör tízéves fennállására [namelink name="Schilling Árpád"] megkérte a tagokat, mindenki hozzon létre valamit, és Mucsi Zoltán készített egy interjút az utca emberével. A következő ötletnél Kapa és Pepe már közösen ment ki az utcára.
Azzal hülyéskedtünk, hogy mi hivatásos nézőművészek vagyunk, mert színművészek nem tudtunk lenni. A darab az elképzelt jövőben játszódik, amikor be vannak zárva a színházak, és két állástalan színész kitalálja, hogy csinál egy iskolát, amely a nézőket megtanítja nézni. Mert a színházzal az a baj, hogy a nézők nem tudnak jól nézni. Mi nagyon jók vagyunk, csak a nézők gyengék. Ezt az előadást megcsináltuk nyolc éve, és még mindig játsszuk. Amikor gondolkoztunk, mi legyen a cégünk neve – először felmerült, hogy legyen Kapa-Pepe-Lacika Kft. –, végül ebből a darabból kapta a nevét. És hogy milyen a jó néző? Az a néző, aki veszi a fáradságot, az energiát és a pénzt, hogy elmenjen színházba, nekem már alapvetően jó néző. Nagyon nem szeretem, amikor a színészek, a rendező, az előadás stábja azt mondja: hát, a mai nézők nem voltak jók. Én azt hiszem – bár az imént azt mondtam, mindig a néző a gyenge –, az igazság mégiscsak ott van, hogy az a jó, ha az ember a hibát inkább az előadásban, az aznapi játékában keresi. Az a jó néző egyébként, aki nyitott.
– Magánemberként is barátok? Fel lehet tenni ilyen magánjellegű kérdést?
M. Z.: – Fel lehet, de nem szoktunk rá válaszolni...
S. P.: – Mi, azt gondolom, nagyon jó barátok vagyunk, és úgy vagyunk barátok, hogy azokra a rövid időkre, amiket külön töltünk, már nem szoktunk összejárni. Nem karácsonyozunk, szilveszterezünk együtt, de hadd meséljem el egy életre szóló élményemet: az ötvenedik születésnapomra Zoliék szerveztek egy meglepetésbulit, óriási ötletekkel, szellemesen és elképesztő melóval. Köszöntőfilmmel, kvízjátékkal, amely az én életemből lett kitalálva, idehozták a gimnáziumi osztálytársaimat, az egyetemi barátaimat, nem csak színházi embereket. Szenzációs volt. Ilyet nem tud más csinálni, csak egy barát.
M. Z.: – Igazából azért van félreértésben a Pepe, mert én ebbe azért mentem bele, mert ő az én ötvenedik születésnapomra nem csinált semmit. Odahozott egy szar ajándékot. Mondom, hadd lássa, milyen az, amikor valaki barát, és akkor lesz egy kis lelkiismeret-furdalása. Erről szó nincs, csak örömködik.
S. P.: – Zolitól kaptam ajándékot: vett nekem egy lámpást, és vett egy kapát – egy kis kerti kapát –, hogy mindig nálam legyen a Kapa. Már nem az első pálinka után voltam, amikor átadta, és amikor kérdezte: Na, ehhez mit szólsz?, mondtam: ez mi? Nekem az ugrott be, hogy a feleségem vett szerszámokat a balatoni házunkba elvermelni a növényeket – ez viszont valami modern kapa volt, nem olyan, mint az otthoni. Nem ismertem fel, mondom, te, ez egy csákány! Hülye vagy? Minek adsz nekem csákányt? Ő is kapott tőlem ajándékba egy antik lámpást, az ecseri piacon vettem – mert én is azt éreztem, ez kell. Miki bácsival való kapcsolatunk, az egész hármas barátság története miatt. Mert ez nem egy egyszerű rendező–színész viszony, hanem nekünk adott a lehetőség, hogy időnként felmenjünk hozzá, igyunk egy sört közösen, és beszélgessünk, úgy mindenről. Annak dacára, hogy nem történik meg túl sűrűn, ez nagyon meghatározta az elmúlt 15 évünket.
Ne fütyülj - Részlet a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmből. Rendező: Jancsó Miklós
– Bizonyára önöknek sincs túl sok szabadidejük, és a rendező sem fiatal ember már, kilencvenéves...
S. P.: – Nem, de már mi sem vagyunk azok.
M. Z.: – Ő nagyon fiatalos, a korához képest meg különösen fiatal ember.
– Tudom, a Kapa az életben is becenév, valóságos. A Pepe is?
S. P.: – Igen, ez Miki bácsinak egyszerűen megtetszett. Emlékszem, az első találkozásunkkor még úgy fogadott: Szervusz, Péter, tedd le a segged, mit állsz ott? Kapát is Zolinak szólította. Mi egymást viszont Kapának és Pepének, és ez megtetszett neki. Azt mondta: legyen a filmben is a nevetek Kapa és Pepe. Sokan azt gondolják, a filmben kaptuk ezeket a beceneveket, és utána kezdtük így szólítani egymást, de nem. Zoli még Szolnokon kapta ezt a nevet, én a Szkéné Színházban, ahol több Péter is volt. Így lehetett megkülönböztetni a Pétereket.
Szabadságszobor - Részlet az Anyád! Szúnyogok című filmből. Rendező: Jancsó Miklós
– A színházon kívül milyen szerepet tölt be az életükben a humor? Meglennének nélküle?
M. Z.: – Szerintem mindkettőnk létezésének meghatározó eleme. Nem biztos, hogy az embernek jó az önreflexiója, az önmagára való rálátása, de azt gondolom, nagyon sok mindenben segít a humor – például amikor nincs megoldás, vagy az ember elkeseredett. Amikor az elkeseredésen túljut, de visszanézve tud röhögni magán legalább akkor, ha egy helyzetnek azt az oldalát fogja meg, amelyen nevetni lehet, nem a tragikumát, akkor abból a helyzetből könnyebb kijönni. Megoldás nem mindig ad, de könnyebb a létezés. Kabos mondta, hogy akinek nincs humora, az mindenre képes, akinek van humora, az mindent tud.
S. P.: – Nekem a humorról egy hasonló, de mégis más mondás jut eszembe. Egy Schimmelpfennig-darabot játszottunk még a krétakörös időkben, és [namelink name="Törőcsik Mari"] szövegében volt egy ilyen rész: „Az életben a legfontosabb a humor, mindig ezt szokta mondani nagyanyám. Azok az emberek, akiknek nincs humoruk, azoktól tartózkodj, mondta nagyanyám. Mert akiknek nincs humoruk, azok bántanak." Hasonló, de más. Nagyon előttem van, ahogy Mari ezt a maga hangsúlyával mondja: Az életben a legfontosabb a humor. Neked is megvan, Kapa, nem?
