Kerekes székben ülve közlekedtünk a belvárosban

Gyalog észre sem vennénk – most elakadunk benne, első kerekünk nem mozdul, és az erőlködésben majdnem hátrabillenünk. A probléma akkor kezdődik, amikor a Széchenyi tér széles sétálóútjának padkájához érkezünk – legalább 15 centivel magasabban van a járda, rámpa nincs, csak a szegélykövek.

– Na, itt az első gond. Ha egyedül lennék itt, segítséget kérnék valakitől. A szék elejét még felrakom, de nem tudok akkora lendületet venni, hogy felkapassak a járdára – mondja László, hozzátéve: körbe lehetne
menni az úton, de az veszélyes. Őt végül segítője, Fazekas Tímea tolja fel. Én kiszállok, és felteszem a széket. László és társai azonban ezt nem tehetik meg.

Ő sem születésétől fogva mozgáskorlátozott: kamaszként egy szerencsétlenül sikerült fejesugráskor tört el a nyakcsigolyája.

– Egy évbe telt, mire egyedül elmerészkedtem otthonról. Most is előfordul, hogy hanyatt dőlök, ha túl meredek egy roszszul felbecsült lejtő – vallja be, miközben egy még komolyabb akadály vár ránk: ugyanez a tortúra, csak lefelé.

A kerekes székesek megszenvedik, ha be akarnak jutni a Széchenyi térre.
Fotó: DM/DV
– Olyan magas, hogy itt kész vagyok, meg se merem kísérelni – ismeri el. Segítője ismét beugrik, én pedig a székből ki. Alig fújom ki magam, s pihentetem meg a hajtástól már zsibbadó karjaimat, máris ott a villamossín.

A kockaköveken teljes lendületet veszek, és hátradőlök – siker! Ott állunk a bíróság előtt. Lászlónak egyszer már meg kellett jelennie itt.

– Eladtam az autómat, a vevő nem íratta át, pereskedtünk, be kellett volna jönnöm egy tárgyalásra. Kérvényt írtam: mondják már meg, hogy jutok be. Egy biztonsági őr segített feljutni – meséli László. Pedig „csupán" három lépcsőről van szó. Innen a nagypostára indulunk. Kicsit jobbra húz a szék, ahogy lejt a járda – majdnem a sövényben landolok egy rossz mozdulat következtében. Ilyenkor a lejtő irányával ellentétes kéznek keményebben kell dolgoznia. A zebránál egy zöld lanciás – bár még talán átférne előttem – türelmesen megáll. Keresem a szembe jövő emberek tekintetét – a legtöbben lesütik szemüket, ha csak nem muszáj, nem néznek rám. Két, egyetemistának tűnő lány szánakozó pillantása ugyancsak nem esik jól. Mint ahogy a Vár utca lejtős járdája sem: folyamatosan ellenkormányozok, mint egy Forma– 1-es pilóta. Karjaim mármár ellenkeznek a további tortúra ellen. Csak a nagyposta rámpájánál nyugszanak meg: ez valóban ideális, könnyen fel lehet tekerni rá. Gond azonban itt is van: általában nem találni a környéken parkolóhelyet, a legtöbbször nagyot kell kerülni.

A villamossínnel visszafelé meggyűlik a bajom: az első kerék beszorul a sínek közé, se előre, se hátra. A villamos befordul az Anna-kút felől, legfeljebb fél perc, és ideér. Erőlködöm, de nem mozdulok. Legalább öt járókelő halad el mellettem ezalatt: egyiküknek sem jut eszébe, hogy felajánlja segítségét. A megoldás: ismét kiszállok a székből – de mi lesz azokkal, akik ezt nem tehetik meg?