Kligl Sándor Szegedről, Vásárhelyről és mesteréről, a ledöntött Sztálin alkotójáról

– A megyeházi ünnepségen Lezsák Sándor azt mondta, az ön karrierje kárát látta az elmúlt rendszerben annak, hogy nem fogadott el politikai megbízásokat. Ugyanakkor említette mesterének, Mikus Sándornak a tragédiáját. Mit gondol a Sztálin-szobor alkotójáról?
– A budapesti képző- és iparművészeti gimnáziumban tanultam, ez még Klebelsberg találmánya, korábban ipari rajziskola volt, apám is ott végzett. Először Somogyi József tanított. A műterme ugyan a szomszéd helyiségben volt, de a szobrai kifolytak közénk. Ott állt mellettünk nyakig gipszesen, agyagosan, és komolyabban vett minket, mint a szüleink. Beálltunk, segítettünk, így tényleg lehetett tanulni. Jellemző a korra, hogy bár jobbnál jobb munkái voltak, Kossuth-díjat mégis egy koreai diákot ábrázoló terrakotta portréjára adtak neki. Ahogy végeztem, a következő évtől Somogyi József a főiskolára ment tanítani, ahová én is jártam, és ahol akkor többek közt Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Pátzay Pál tanított. Ott már nem Somogyihoz kerültem, hanem Mikus Sándorhoz. Csendes, visszafogott ember volt, és szintén nagyon jó szobrász. Mindenki tudta róla, hogy ő az 56-ban ledöntött Sztálin-szobor készítője, de az utóbb feledésbe merült, hogy eredetileg a Tungsram gyár angyalföldi munkása volt. Kollégái hívták föl rá Aschner Lipót főmérnök figyelmét. Taníttatták, Lyka Károly művészettörténész javaslatára ösztöndíjat adtak neki a római magyar akadémiára, még a Horthy-rendszerben. Miközben Olaszországban tanult és dolgozott, játszott a Fiorentina futballcsapatában. Itthon alkotóereje teljében került több kollégájával együtt a szovjet hadsereg felügyelete alá. A megszállók ugyanis gondoskodtak arról, hogy győzelmi emlékművek örökítsék meg bejövetelüket. A legjobb helyi szobrászokat alkalmazták, munkát, ennivalót adtak nekik, de haza nem nagyon mehettek: Mikus úgy tudott kijutni rövid időre, hogy folyton kavargatta a gipszet, ami így nem kötött meg, rá lehetett fogni, hogy rossz, hozni kell máshonnan... Megértem őket, 30–40 évesek voltak, és alkotni akartak. Mintáztak ők korábban az eucharisztikus kongresszusra monumentális Mária-díszletszobrot is. A Sztálinra többen is pályáztak, és nem sokon múlott, hogy nem Borsos Miklós nyert – aki aztán később előrefésülte a haját, és egyfajta polgári művészimázst épített, nonfiguratív szobrokkal. Szóval ha nem Mikus pályaművét választják, akkor másképp alakul az ő megítélése. Felesége mesélte, hogy 56-ban aznap autóval épp arra mentek haza, ahol a szobor körül tömeg állt. Sándor kinézett a kocsiból, és azt mondta, ő szólna az embereknek, hogy ne oda kössék a kötelet, mert így nehéz lesz lehúzni a talapzatról. Az asszony persze rászólt, hogy menjenek onnan azonnal. Nagyon komoly életművet hagyott maga után, de mindenki a Sztálin-szoborról emlegeti. Kapott egy Kossuth-díjat, de a mellé járó balatoni nyaralót nem fogadta el, amikor odautazott, és látta, kit akarnak kilakoltatni belőle. Én szerettem őt. Hét évig tanultam tőle, mert a mesterképzőt is nála végeztem. Jó néven vette volna, ha ott mellette maradok tanársegédként.

– Intő példa volt az esete a tanítványok számára?
– Nézze, 1990-ben zajlott le a rendszerváltozás. Aki azt állítja, hogy már a hetvenes években tudta, hogy az oroszok kimennek, és annak a rezsimnek vége lesz, az nem mond igazat.

– Aki köztéri szobrokat készít, állami megrendelésre dolgozott és dolgozik ma is. Elég vékonynak látszik laikus szemmel az a mezsgye, amelyen lépked az alkotó saját ízlése és az elvárás határán.
– Azért a szobrászat nem ugyanaz, mint a fodrászat, mert ott aki beül a székbe, annak muszáj megcsinálni a fejét. Mi választhatunk, melyik fejet mintázzuk meg, melyiket nem.

– Ebben a szakmában nem mindegy, hogy akinek az előző rendszerben kezdődött a pályája, annak minden szobra a helyén áll-e még. Ezzel hogyan áll?
– Sajnálom azokat a pályatársaimat, akiknek szoborparkban állnak a munkáik. Nekem nincs ilyen problémám, Lenin-szobrom sem volt. Egy makói szövetkezet rendelt tőlem egyet a székházára, én pedig egy hagymás kompozíciót készítettem. Fölháborodtak rajta, de egy ottani tisztségviselő, talán párttitkár, a nevére sajnos nem emlékszem, nevetett, és azt mondta, de hát elvtársak, maguk hagymát termelnek, nem Lenint.

– A család ősei a török kiűzése idején érkeztek, és katonáskodásukkal szereztek nemességet Magyarországon. Ön mióta érzi otthon magát Csongrád megyében?
– Az ősök IV. Károly idején telepedtek le Magyarországon. Azokat, akik akkor jöttek, és németül beszéltek, sváboknak szokás nevezni, holott Németország különböző vidékeiről érkeztek, voltak köztük bajorok, szászok, poroszok. Az enyéim Nürnberg környékéről valók, frankok. Csongrád megyébe azért jöttem 1971-ben, mert nem akartam a főiskolán maradni. Nem éreztem jól magam az akkor divatos, újmaoista szellemi közegben, ami a korombelieket, köztük jó pár osztálytársamat lelkesített. Kitaláltam, hogy inkább vidékre megyek, ne legyek szem előtt, mert dolgozni ott is lehet. Hódmezővásárhelyen akkor építettek 16 műtermes művészlakást, néhány utóbb sokáig még üresen állt. Odaköltöztem. Aztán persze azzal szembesültem, hogy hiába megyek el Pestről, anyagért, egyebekért vissza kell járni. A mecenatúrát is Pestről intézték, a Vásárhelyen, Szegeden fölállítandó szobrot is ott zsűrizték. Később adódott a lehetőség, Szegedre hívtak, átköltöztünk egy valamivel nagyobb városba. Szerettem Hódmezővásárhelyen, és itthon érzem magam Szegeden is.

– Ötven alkotása áll köztéren, Hódmezővásárhelyen a József Attila-emlékműve, Szegeden a Széchenyi téren Szent István és Gizella, a Rákóczi téren a második világháborús katonák. Melyik a kedvence?
– Először mindig az jut eszembe, hogyan sikerültek, és hogy egy köztéri szobor fölállítása óhatatlanul mindig kompromisszumok eredménye. Ezek a körülmények sokszor zavartak. Jó lett volna, ha a Szent István és Gizellára több idő jut, nem olyan zaklatott körülmények között kell készítenem. A második világháborús kompozíció közelebb áll hozzám, de ott a háttér nem tetszik, a lombokkal és kerékpárokkal.

– Említette, hogy több ötlete, terve is vár a megvalósulásra. Most min dolgozik?
– Egy Gárdonyi-szobron, Gárdonyban fogják fölállítani, Kolonics György-szobromat a velencei evezőspályán, és szolnoki megrendelésre is dolgozom. A magyar Nobel-díjasok csoportja továbbra is a szívügyem. Itt valószínűleg nem lesz belőle semmi, talán majd máshová elkészíthetem.