Kondorosi Éva: Nem szabad elszalasztani a lehetőséget - Az Év Emberének választott szegedi kutató folyamatosan úton van

Február elején adtuk át a Délmagyarország Év Embere elismeréseket, a szegedi díjazott Kondorosi Éva Balzan-díjas kutató lett. Az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont professzorával most sikerült interjút készítenünk, gyakorlatilag ugyanis folyamatosan úton van.

– A március kivételes hónap lesz, alig utazok. De utána Párizs, Montenegró, Olaszország, Kína, Oslo, Köln és Barcelona is biztos úti célok már – mesélt az előtte álló időszakról Kondorosi Éva.

Ez persze nem újdonság számára, eddig is számtalan tudományos konferenciára hívták előadónak vagy szak-

értőnek. – Előfordul, hogy három bőröndbe csomagolok, hiszen ha fél nap elteltével egyik helyről a másikra utazom, és ha nem azonos az országok klímája, a különböző évszakokhoz is alkalmazkodni kell. Időnként elgondolkozom azon, hogy a kevesebb utazás jobb lenne, de ha valaki egyszer ebben benne van, és változatlanul sok a teendő, akkor nehéz kiszakadni belőle.

Kondorosi Éva annak ellenére él ilyen mozgalmas életet, hogy kutatásokat már csak Szegeden végez, és idén lejárt a 6 éves mandátuma az Európai Kutatási Tanácsban, amelynek az utóbbi években az alelnöke volt. – Azt hittem, hogy januártól több szabadidőm lesz, de az Academia Europaea elnökségi tagjaként továbbra is számos feladatom van, és dolgozom a kevésbé sikeres európai országok felzárkóztató programjában is – sorolta. De mint mondta, nem bánja, hiszen élete legnehezebb időszakán is a „munkaterápia" segítette át, ez a lendület pedig azóta is tart.

Kondorosi Éva folyton úton van: világszerte hívják, várják a szegedi kutatóprofesszort.

Fotó: Kuklis István

– Amikor a férjemet, Ádámot 2011-ben elveszítettem, azt hittem, belehalok. Előtte tartottam egy héttel az akadémiai székfoglalómat, a beszédemet a klinikai ágya mellett, egy széken kuporogva írtam. Ádám egy fertőzés miatt került be, előtte viszont én ápoltam otthon. Mindent megtettem, hogy minél tovább magam mellett tarthassam, és szinte bénult állapotba kerültem, amikor elment. Egy évvel később viszont bekerültem az Európai Kutatási Tanácsba, amelynek a stratégiája és a 21 rendkívüli tudós, akikkel együtt dolgoztam, kizökkentett a gyászomból, és egy új világot nyitott meg előttem.

Tavaly szeptemberben megkapott Balzan-díja természetesen ismét felpezsdítette körülötte a tudományos életet – igaz, itthon a hírverés később jött, mint máshol. – A díj odaítélése után két hónappal jelent meg a velem készített akadémiai interjú, a díj átvételével egy időben. Más országokban ez az elismerés címlapokra kerül, nálunk kicsit tovább tartott, mire felfedezték ennek az értékét.

Kondorosi Éva azt mondta, saját területén korábban is elismerték, nemzetközi szinten is, és megkapta szűkebb tudományos területének legnagyobb nemzetközi díját is, de a Balzan-díj egész munkásságának a megkoronázása volt. Lapunk elismerését is megtiszteltetésnek érezte: mint mondta, a szegediek megbecsülése, bizalma és támogatása a legfontosabb, hiszen itt él és itt dolgozik.

– Most már viszont azt gondolom, jobb, ha inkább a fiatalok szerepelnek, igyekszem is átadni nekik lassan a stafétabotot. Sokszor azonban úgy érzem, hogy sokukban nincs meg az az erő, hogy a maximumot hozzák ki abból, amin dolgoznak. Nem szabad kishitűnek lenni, és elszalasztani a lehetőséget, ha van esély áttörést elérni. Persze ehhez nagyon nagy kitartás, a munka iránti szeretet és végtelen érdeklődés kell, és bátorság. Mindenképpen ki kell deríteni, hogy sikerül-e elérni a kitűzött célt, akkor is, ha sok benne a rizikó. Arra buzdítok tehát mindenkit, hogy ne elégedjen meg a jó publikációkkal, hanem törekedjen a legjobbra: vigyék végig a kutatásaikat, ne álljanak meg a cél előtt csak azért, mert az a biztos.