Kötelező, mint a foci

Az újszegedi szabadtérire péntek este visszatért [namelink name="Duda Éva"] társulata, akik a Virtussal egészen rendkívüli élményt ajándékoztak közel ezer nézőnek. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyi humor és irónia belefér a táncba úgy, hogy technikailag is teljes értékű marad. A cirkuszi elemekkel annyit nyert a produkció, mintha új keretbe és megvilágításba helyeznénk egy klasszikus festményt: kiemeli az eredeti szépségét és eddig észre sem vett értékekre figyelmeztet. Például hogy milyen csodálatosan tud levegőakrobatikai szólót előadni egy táncművész, vagy épp gólyalábon is lehet duettezni.

A Virtus kerettörténete szerint egy cirkuszi társulatot látunk a megérkezés pillanatától kezdve a zárószámig. Nincs más szín, csak piros-fehér-zöld lehet a jelmez, díszlet, de ennél sokkal több egyéni árnyalatot visznek bele a táncosok. Látunk civakodó párocskát, féltékenykedést, bandaháborút, ami szerelembe torkollik, és részeges virtuskodást. A „műsorszámok" között mintha karikatúrák mesélnének a szereplőkről, egyben a magyarokról: összevesznek egy semmiségen, majd ugyanolyan viharosan kibékülnek. Becsámpázik egy építkezési vállalkozónak tűnő férfi, és a munkamorált emlegeti fennhangon. A magyar nemzeti duettet végig kell táncolni, kötelező, mint a foci!

Rengeteg kreativitás fér bele a Virtusba, az a fajta előadás, amely során a néző úgy érzi, valóban játszanak a színpadon. Magával ragad, mint [namelink name="Szirtes Edina Mókus"] és [namelink name="Kunert Péter"] folk- és elektronikus zenéje. A végén csattan egy könyörtelen poén: mi másra táncolna a felcsúti szinkronúszó-válogatott a riói olimpián, mint egy mozgalmi dalra?