Levente Péter: Nem akarok veterán leves lenni

Gyerekkorom kihagyhatatlan műsorszáma volt a Zsebtévé, benne Móka Mikivel, Hakapeszi Makival, Frigyes mesterrel és a Versmondó lánnyal. Szeretném, ha a kislányom is megismerné Levente Pétert, ezt az intézményt. Kedveli a dallamos zenét, a ritmusos vidám versikéket, ezért nem számít, hány év telt el, mióta én felnőttem, Móka Miki ma is érvényes – meséli Kerekes Nóra, amikor arról faggatom, melyikük kedveli jobban Levente Pétert, a négyéves kislánya vagy ő. A kicsinek közben a hatvannégy éves előadóművész szélesen mosolyogva nyújtja a kezét, játszani hívja.

– Milyen Móka Mikinek lenni majd' negyven esztendeje? Ez egy csodálatos kereszt, amit cipelnem kell életem végéig. Hálás vagyok érte Istennek, és a földön édesanyámnak és édesapámnak, akiket a feleségem, Döbrentey Ildikó váltott föl – árulja el Levente Péter. – Megújulás? Huszonnégy éves koromban, amikor otthagytam a marxista esti egyetem filozófia-esztétika tagozatát, apám figyelmeztetett, hogy sosem lehet majd belőlem igazgató-főrendező, nem kaphatok Kossuth-díjat és nem számíthatok magas nyugdíjra. Ez beigazolódott, mint ahogy másik intése is, hogy ha ezekről az anyagi dolgokról lemondok, egész életemben arra kényszerülök, hogy szellemileg megújuljak, lelkileg pedig soha nem szenvedek önbizalomhiányban. Azóta mindennap hálát adok, hogy itt vagyok és mindazért, amit kapok.

A gyerekek nem a díszlet részei, játszó társak. Fotó: Schmidt Andrea
– Olyan talentumot képviselek, ami egyedülálló ezen a kontinensen, sőt lehet, hogy a világon is. Az a mázlim, hogy megtaláltam a nekem való szerepet a Tóth Eszter írta Zsebtévében – teszi hozzá. – Csodálatos, hogy a harmadik nemzedék nő fel velem. Amikor tíz év után 1979-ben abbahagytam, azt mondtam, nem akarok „veterán leves" lenni, amit egy babérlevéllel főzök életem végéig, és ezzel az egy „hőstettemmel" zsarolom a környezetemet.

A Zsebtévét követte a képernyőn a Ki kopog? műsorfolyama, aztán az Égből pottyant mesék. Levente Péter minden műsorban más, miközben, úgy véli, a gyerekek mit sem változnak.

– Várják, hogy megérintsük a lelküket és megmutassuk nekik, milyen szép a világ – mondja a nagypapakorú művész. – A legfontosabb, hogy a gyerekek mellettem biztonságban érezzék magukat, hiszen ők nem a díszlet részei, hanem az én „játszó társaim". Saját gyerekek? Nem beszélek róluk, mert védem a saját családomat, másrészt négy gyermekünkből csak egy lányom él. Ezt a poklot pedig csak úgy lehet elviselni, hogy eldöntöttem: az összes magyarul értő gyerek félig az enyém. Unokáért pedig imádkozom, mert az egyetlen szerep, amire nagyon vágyom: a nagypapaszerep.