Mulatóst élőben szabad játszani

Gagyi zenére számítottak, de ez inkább egy gyerekkori lakodalom virágillatú emléke. A színpadon Attila – akit persze más néven ismer az ország – és az APEH. Csocsesz énekel, közben figyel minden rezdülést. Látja, nem kell váltani: a dalcsokor beválik, mindenki mulat, ahogy tud, és közben egyre sötétebb a felhő fölöttünk. Nem a válság. Csak egy vihar.

Lehet, csak városi legenda, mégis érdemes ismerni: a 'mulat' igét a németek is használják, ez egy magyar jövevény a nyelvükben. Ha szerepel az ő értelmező szótárukban – vagy a német „idegen szavak"-ban –, valami olyasmi állhat ott, hogy mulatni annyit jelent, mint „zavartalanul létezni és együttműködni másokkal különböző ízek, szeszek és hangulatok élvezetében". Ebben a zavartalan együttműködésben lassan minden hétvégén el lehet merülni Szegeden, most épp szerda este óta zajlik az újszegedi Erzsébet ligetben. Mulat a város. Barátságos, mégis teljes kép ez egy társadalomról.

Nyáron sört mér, télen Mikulás

Van itt mindenféle ember, olyan is, aki lesi, hol marad valamelyik asztalon félig teli papírpohár, és akkor feltűnés nélkül odaül; látni bömbölő hangszóró közelében, tata vállába kapaszkodó kétéves csöppséget, lassan sétáló nőket, és persze zömmel huszonéves fiatalokat az asztaloknál. A hangulat este hétkor már őszintén baráti, de ittas embert nemigen lehet látni. A mozgó sörárus hideg puttonyt visz a hátán, valaki azt mondja, lehet, télen ő a Mikulás. Páran kartonpapírból hajtogatott, elmés hurcolkában viszik a sört az asztalukhoz, egyszerre négy pohárral.

Volt, aki nevetett, ahogy Csocsesz színpadra lépett szerda este az újszegedi Erzsébet ligetben, majd a közönség mozogni kezdett a zenére. Fotó: Schmidt Andrea
A mobil vécéknél vidáman, a megkönnyebbülés biztos hitével állnak sorba az emberek; nem olyan ez a várakozás, mint néhány napja a szavazófülke előtt. A színpadon zajlik a megnyitó. Ide, a padokhoz annyi hallatszik el, hogy a főboszorkány próbál hatni az esőfelhőkre, a közelben elzúgó szúnyogirtó repülő is a mi kényelmünket szolgálja, egy férfihang azt mondja a mikrofonba, hogy „áldja meg önöket a Jóisten", és hogy „nosztalgikus érzések legyenek úrrá rajtunk". Valaki a mi asztalunk mögött arról beszél, hogy egyszer meg kellene hívni a sör mellé Varnus Xavért orgonálni, hogy az milyen lenne. Mintha a rendezők meghallották volna, a színpadra fölállítanak egy terjedelmes szintetizátort. De nem „az orgona Horowitza" áll mögé, hanem Feri, aki Zsolti gitárossal és Csocsesszel együtt az előbb még ásványvizet ivott a sátorban Szentgyörgyi Pál alpolgármesterrel.

Cigánynóta és bravúrjódli

Ha valaki nem tudná, ki Csocsesz, itt néhány másodperc alatt megtudja. Régebbi tévéműsorok nevei röpködnek a platánok alatt. Páran fölállnak, és elindulnak a színpad felé, hogy elvegyüljenek a közönségben, szemlátomást röhögni mennek, nem szép tőlük. Idelátszik, ahogy elkezdődik a műsor, változik a helyzet, vagyis a hozzáállás; a lányok mozognak a zenére. A közönség zömmel huszonévesekből áll, de vannak idősebbek is, közülük páran elszántan táncolnak. Az egész azért megható, mert itt úgy, olyan véletlenszerűen kerülnek egymás mellé az emberek, házaspárok, mint a buszon vagy a munkaügyi központ folyosóján. Nem rokonok, nem is ismerősök, a hangulat mégis valahogy lakodalmi, ezt pedig sokan meg tudják becsülni. Csocsesz élőben nyomja.
Megdicséri az ügyes táncosokat, és közben róla is kiderül ez-az. A Pálinkát tölts a pohárba! című szám előtt elmondja, mennyire szereti a kajszibarackból készült tiszta pálinkát, és csak a marketingen múlik, hogy ez a magyar ital nem olyan világhírű, mint a whisky. Két cigánynóta között előad egy sváb dalt, egy úgynevezett bravúrjódlit. Hirtelen sötétedik be az ég: körben villámlik, dörög, aztán a műsor vége felé elkezd ömleni az eső. Ez a vízválasztó: a közönség egy része fedett helyre menekül, mások maradnak, és táncolnak. Pillanatok alatt pacallá áznak. Csocseszék sajnálkoznak, de tovább játszanak. Hatvan-hetven méterre lehetünk a színpadtól, nyolcan zsúfolódtunk be egy utánfutó alumínium teteje alá.

Pálinkát tölts a pohárba! – buzdít az énekes a sörfesztiválon.
Fotó: Schmidt Andrea
A színpad mögött, az öltözősátorba dedikált képekért, CD-ért jönnek páran. A szegedi Kecskés Gabriella megkér, fényképezzem le a zenészekkel. Amikor megtudja, hogy bekerülhet az újságba, azonnal jól fésült mondatokban beszél; hogy ő tényleg rajongó, nagyon szereti Csocseszt.

– Nincs annál rosszabb, mint ha elkezd esni; hamarabb vége lett volna a műsornak, de épp azért maradtunk, mert ők is megtiszteltek azzal, hogy eláztak miattam, meg nem is sietünk – mondja Csocsesz. Akinek olyan korú gyerekei vannak, mint azok a fiatalok, akik itt táncoltak a színpad mellett; a legkisebb, Karolina 16 éves, a nagyfiú és a nagyobbik lány már felnőtt.

– Igen, lehet tudni az igazi nevemet is, Kiss Attila vagyok, de mindenki Csocsesznek ismer, szerintem az APEH is. A katonaságnál ragadt rám: a budapesti Petőfi laktanyában szolgáltam, a 7015-nél, zenész század, rendes felvételi vizsgával kerültem be a zenekarba, hivatásosok és pár sorállományú közé. Klarinéton játszottam, és amikor csak volt egy kis szabad időnk, a pozanos barátommal csocsóztunk. Ő lett a nagy Csocsesz, én a kicsi. Amikor 87-ben megjelent az első kazettám, az lett a címe, hogy Kis Csocsesz, kocsma után első a család. Ez rajtam ragadt. Rendes név, lehet szeretni, vagy nem, de megjegyzik az emberek.

Már nem fogják be a fülüket

– És igen, élőben nyomjuk, több mint tíz éve játszunk együtt, elég jól ismerjük egymást. Ha a közönség kér valamit, azt rögtön teljesíteni tudjuk. De ha nem is kér, figyelni kell, mert nem véletlen, hogy más-más vidéken más népzene és tánc alakult ki; az egyik dalcsokor az ország egyik felében tökéletesen beválik, másutt talán nem, mert más a „kollektív vérmérséklet", ezt észre kell venni, ilyenkor azonnal váltunk.

Csocsesz örül, hogy a közönség korösszetétele ilyen változatos, de ez szerinte természetes. Megesik, felnőtt korára az sem fogja be a fülét, ha mulatós zenét hall, aki tizenévesen Depeche Mode-os volt; ez egy ilyen műfaj. – Sokan szeretik, és sokan nevezik gagyinak. Bár ez szórakoztatás, ezt a társasjátékot is lehet komolyan művelni, egy hamis akkord nélkül. Én azért szeretem, mert kortól független műfaj, és mintha én se változnék sokat, ma is ugyanolyan hülye vagyok, mint húsz évvel ezelőtt. A jövő? Régebben Lajcsi sváb zenekarával bejártunk országot-világot, akkor a jódlizás mellett még játszottam klarinéton. Tíz éve nem fújtam bele, most megint elkezdtem gyakorolni, és egy-két számot el fogok játszani rajta; dixielandet, sváb zenét. A gitárosunk is előad önállóan egy-egy nehezebb számot. Erre megyünk, mert az élő zenének tovább fog nőni a becsülete.

Amikor megjelent legutóbbi lemeze, két nap múlva egy barátja elküldte neki egy torrentoldal címét, ahol fönn volt az egész anyag, ingyen letölthetően. Bár ő maga a kiadó, a saját pénzét tette bele a CD-kbe, nem bánja, hogy elmarad a jogdíj. Egyrészt, ha bánná, akkor is elmaradna. Másrészt így is ott van a családban, és ha hallgatják, talán eljönnek a fellépéseire is. Elköszönünk, kinn ömlik az eső, nem lehet elindulni. Azt mondja, a YouTube-on 140 ezer letöltés eddig a csúcsa. Tizenéves gyerekek magyarázzák egymásnak, miért jó, vagy miért nem, hogy cigányokról énekel ez a tag. Az egyik bántja, a másik megvédi, ez az ottani ügymenet.

A legtöbben persze biztosra veszik, hogy cigány. Nem az. De nem baj, hogy ezt gondolják.