Müller Péter: Mindig degenerált világ volt

- Műveiben az egyén, önmagunk lényegére segít rámutatni. Azonban a magyar társadalomra mint kollektívára is ráférne a kibeszélés, a katartikus önmegismerés. Nem tervez egy ilyen, a közösség számára tükröt tartó, „kibeszélő" könyvet is?
- Az én meggyőződésem az, hogy az egyetlen termékeny irány mindig az egyénből vezet a közösség felé. Ha én önmagamat nem tudom harmóniába hozni, ha saját sorsfeladatomat nem tudom megoldani, akkor alkalmatlan vagyok arra, hogy bármilyen közösségi ügyben megszólaljak. Hatástalan lesz, hazug lesz, hamis. Közösség alatt a családot is értem. Ha én nem vagyok egy harmonikus, rendezett személyiség, ha nem tudom, hogy hol rejlik az életem üdve, akkor nem tudok harmonikus családot kiépíteni, de még élni sem tudok benne, mert én magam rendezetlen személyiség vagyok.

- Milyen körülmények vezették erre a felismerésre?
- Én abban a világban nőttem fel, amit a marxizmus mint vallás uralt, és annak az alapszemlélete az volt, hogy ahhoz, hogy az egyén megváltozzon, a társadalmat kell megváltoztatni. És ez nem működik. A társadalmat olyan emberek akarják megváltoztatni, akik maguk is pszichológiai, pszichiátria kezelésre szorulnának. Én tudom, hogy beteg helyzetben van a társadalmunk, mégpedig azért, mert önmagunkkal kezdeni nem tudó emberek vagyunk, és elrontjuk az életünket. Csak belülről kifelé lehet a dolgokat megoldani. Egy növény sem azért növekszik, mert sok táptalajt kap, hanem azért, mert erős magva van, a külső dolog már csak segíti őt.

Müller Péter: Ez mindig egy degenerált világ volt.
Fotó: Schmidt Andrea
- Mit tud kezdeni az önt, minket körülvevő képmutatással?
- Nagyon nagy feladat nekem, hogy hogyan tudok gyerekkoromtól fogva egy ilyen omlatag, hazug, veszedelmes világban létezni. Ez mindig egy degenerált világ volt. Ebben meg kellett találnom saját magamat, ami sok esetben azt jelentette, hogy a körülöttem lévő világot föl kellett ismernem, meg kellett értenem, és el kellett utasítanom. Ez egy szüntelen dráma minden ember számára. Ezt a harcot jól-rosszul, de minden ember vívja.

- Valóban nem tartható fenn a mostani világ „elhallgatások, csendek és hazugságok" nélkül?
- Van az a páli mondat, hogy „Az igazság szabadokká tesz benneteket", ez egy nagyon veszélyes út. És nagyon végső út. De nem biztos, hogy a hosszú élet titka. A beteg világhoz való alkalmazkodás és annak a megtanítása minden mesternek a feladatkörébe tartozik. Jézus azt mondja, hogy legyetek ravaszak, mint a kígyó, és szelídek, mint a galambok. Nem azt mondta, hogy legyetek csak szelídek. Azt tanította, hogy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené", nem azt, hogy ne fizessetek adót. Megtanította az embereket ebben a kétéltű helyzetben mozogni, amelynek mind a két részére szükség van.

- Mi lehet az oka annak, hogy gyakran barátaink között is idegennek érezzük magunkat?
- Pontosan azért, mert a mai ember lelki helyzetét csak úgy lehet nevezni, hogy beteg helyzet. Egy beteg kor beteg gyermekei vagyunk. Ha kicsit durvábban akarnám megfogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy őrültek, akik természetesen normálisnak tartják magukat, mint minden őrült. Ebben az állapotban az ember nagyon szeretetképtelen. És a szeretetképtelenség azt jelenti, hogy önmagával rossz viszonyban van. Nehéz kapcsolatba lépnie, a kapcsolataiban nagyon nehéz megtalálnia a másikat, nehéz szeretni. Ritka az, amikor szeret, és az is ritka, amikor őt szeretik, ezek a mai világban kegyelmi állapotok. Ezért van az, hogy még a legmeghittebb kapcsolatunkban is érezzük az idegenséget. Párkapcsolatban is érezzük, házasságban is. Az igazi barátságban nem lenne szabad, de még ott is nagyon gyakran.

Müller Péter a szegedi IH Rendezvényközpont színpadán.
Fotó: Schmidt Andrea
- Egyszer azt nyilatkozta saját apaszerepével kapcsolatban, hogy sajnálja, hogy nem erélyes ember. Miért?
- Túl megengedő voltam és vagyok, túl sokszor mondok igent, és ritkán nemet. Hiányzott a magam felé vezető úton is a keménység, a határozottság, a jang. Egész biztos vagyok benne, hogy ha létezik az életemnek tanulsága és talán egy következő életemnek sorsfeladata, akkor ennek a jangnak a megerősítése lesz majd. Ez most kimaradt.

- Ön mindig hű saját iránymutatásaihoz?
- Én egy kereső ember vagyok: mintha az ember lemerülne egy kútba, és minél mélyebbre megy, annál tisztább vízhez jut. Korántsem vagyok a kútnak a fenekén. Ha én egy tágabb, bővebb igazságot találok, akkor a régi igazságokat fel kell áldoznom érte. Nem lehet a kinőtt ruhákban megmaradni. Az emberi élet folyamatos alakulás. Hűségesnek csak az irányhoz szabad maradni.

- Könnyebb dolga lett volna önnek fiatalkorában, ha talált volna az önéhez hasonló - mondjuk úgy, a filozófusok, pszichológusok műveinél könnyebben olvasható – könyveket?
- Írtak, hála Istennek, nem olyanokat, mint én, hanem sokkal értékesebbeket, sokkal jobbakat. Sok nevet tudnék mondani a magyar irodalomból, akiktől tanultam, de Hamvas Bélától és Szepes Máriától kifejezetten sokat. Ők voltak a példaképeim és irodalmi mestereim. Ha most kivonnánk a szavaimból az ő tudásukat, akkor én összeomlanék.