2012.10.29. 23:14
Nagy József - Ilyennek szeretlek, Szeged!
Szeged – A legrégibb bútordarab. De neki még régebbi bútordarabjai is vannak. Mindent gyűjt, amikor kezdte, megvádolták, hogy lopja a vasút vagyonát. Pedig nem csinált mást, csak értékes „kacatokat", emlékeket mentett, hogy lássuk, milyen volt a vasút akkor, amikor még VASÚT volt. Hol máshol, mint a Tisza Lajos körúti MÁV-székházban beszélgettünk.
Végül váróteremben ültünk le, pedig választhattam volna a harmad-, a másod- vagy az első osztályt is – igen, jól olvasták, a váróteremben, ugyanis [namelink name="Nagy József"] MÁV-székházbeli pincebirodalmában a vasúttörténeti alapítvány – ahogy ő mondja, rendes vasutashoz méltón – fogadószintjén mindhárom vasúti osztályból található ülőalkalmatosság, plusz várótermi bútor is meg lett mentve. És még mennyi minden. De erről kicsit később, és kivételesen csak érintőlegesen lesz szó.
Harmincnyolc évnyi székházi szolgálat
– 1974. július 15-én léptem be először a Tisza Lajos körúti épületbe. Gyüttmönt vagyok, Kecskemétről kerültem ide. A gépészeti osztályra kerültem, ahol először a gőzmozdonyok ügyeit – javításaikat, üzemeltetésüket – intéztem. Majd később az oktatással és vizsgáztatással foglalkoztam: leginkább a mozdonyvezetők, kocsivizsgálók kiképzésével foglalkoztam, de hozzám tartoztak a műhelymunkások is.
A mozdonyvezetőből „irodistává" előléptetett Nagy József azonnal beleszeretett a hatalmas MÁV-palotába. – Semmit nem változott az épület, kívülről egyszer festették át a kilencvenes években, és noha belül is voltak természetesen felújítási munkálatok, egy-egy irodát mondjuk átépítettek, de végig megőrizte azt a fantasztikus erőt sugárzó jellegét, ahogy itt magasodik a Tisza Lajos körúton. Szerintem én vagyok a legrégebben itt dolgozó vasutas, noha tegyük hozzá, már nem MÁV-dolgozó vagyok, nyugdíjasként, a Vasúttörténeti Alapítvány titkáraként az alapítvány ügyeit viszem – mondta Nagy József, aki a székházon belül leginkább a hatalmas lépcsőházat szereti. A pincétől a másodikig napjában többször is ingázik, az alapítvány ugyanis a pincében van, viszont a Vasúti fotókör helyisége a hatalmas archívummal a második emeleten.
A tágítható határokról
– Hála istennek olyan pozíciókban dolgozhattam végig a vasútnál, ahol „megengedhettem magamnak", hogy a külső és a belső utasításokat is egy kicsit „átgondoljam" a magam szabta korlátok között. A hivatalos engedélyeken túl is fotóztam például, vagy olyan vonatokon, mozdonyokon utaztam, amelyek nem voltak föltétlen engedélyezettek még nekem sem. De megörökíthettem ezeket, és most ezek a fotók az alapítvány archívumában megtalálhatók, így látható az a szép, régi világ, amikor a vasútnak sokkal nagyobb megbecsültsége volt. Ha már megbecsültség: szerintem a vasutasok saját magukat értékelik le, tapasztalatom szerint az emberek többsége még mindig felnéz a vasútra, az ott dolgozókra – vélekedett Nagy József. Aki elmondta azt is, az adminisztrációs munkája mellett nagyon sokszor utazott ki a vasútigazgatóság területére, amely gyakorlatilag az egész Dél-Alföldet jelentette. – Vonattal megközelíteni az ország legeldugottabb részeit a Viharsaroktól egészen a Duna bal partjáig – ez hihetetlenül izgalmas volt. Kunszentmiklós-Tassra, Kalocsára nagyon szerettem járni, sokszor jutottam el Szolnok alá. Nagyon sok kollégával kerültem így kapcsolatba.
Ilyennek szeretlek, Szeged!
Ön milyennek látja, szereti Szegedet? Várjuk fotóit, történeteit! Mutassa meg, Önnek mi a legkedvesebb a városban!
Kiderült, az alapítvány első kincseit is a határok tágításával gyűjtötte össze. Nagy már kecskeméti mozdonyresztortosként fotózott, az első alapítványi felvételek tehát 1974 előttről valók. – Amikor elkezdték selejtezni a gőzösöket, akkor kezdtem el gyűjteni a mozdonyok alkatrészeit. Minden, ami az alapítvány termeiben fellelhető, legyen az lámpa vagy pályaszámtábla, az kiselejtezett mozdonyokról való. Nagyon sokszor megkaptam, hogy bolond vagyok, meg hogy lopom a vasút vagyonát. Pedig mindig csak kukáztam, kukázom. Szó szerint. Volt, hogy adminisztrációs papírokat, utasításokat szedtem ki a szemétből, és tettem el. És aztán meg keresik!
Boldog diák-, katona- és vasutasévek
Nagy József tizennégy évesen került Szegedre: – Nem akármi volt az első élményem: az újranyitott Dóm téri szabadtéri színpadon a régi ülőhelyen néztem meg a János vitéz bemutatóját. Erre a mai napig emlékszem, azonnal a szívemhez nőtt a szabadtéri. Ősszel aztán a Marx téren kezdtem el a vasútforgalmi technikumot. Kollégista voltam, tömtük a szalmazsákot, kispárnát hoznunk kellett, hétvégenként filmet vetítettek, színházba jártunk, csodálatos egy év volt. Érettségi után katonaként is Szegeden maradtam, előbb a Zalka Máté, majd a Kossuth-laktanyában voltam utász. Igaz ez a két év úgy telt el, hogy Szegedből csak annyit láttunk, hogy „laposkúszás előre, irány a kéttornyú templom!" Ez volt a dóm... Utána visszamentem Kecskemétre, majd itt visszaérek 1974-be, amikor visszatértem Szegedre, és ez a letelepedés éve is volt.
A legjobb vasutas amatőr idegenvezető
– Nagyon szeretem a várost, bátran mondom lokálpatriótának magamat. Barátaimnak, ismerőseimnek mindent megmutatok Szegedből, amit csak tudok. Főleg a belvárosban, és igyekszem mindig vasutas témájú kuriózumokat kiragadni. Sokkal több van belőlük, mint hinné az ember! A Széchenyi téren megmutogatom a szobrokat, rákérdezek a vaddisznófejre, a nagy árvízről mindent elmondok, büszkén mondom el azt is Szent István és Gizella szobra mellett, hogy az én javaslatomra nevezték el Szent Istvánnak a BVmot 002-es, Deák Ferencnek a BVmot003-as motorvonatokat és Kossuth Lajosnak a V63 152-es pályaszámú villamos mozdonyt (régi pályaszámozás szerint, de ebbe most ne menjünk bele – a szerk.). A dómban is felhívom a figyelmet arra, hogy a bejáratnál jobbra az első gyönyörű mozaikablakra oda van írva, hogy szegedi MÁV üzletvezetőség. De mutogatom a két gyönyörű szárnyaskereket a mostani HBH söröző épületén: a Szabadkáról áttelepült vasutasok többek között ott is dolgoztak, mielőtt beköltözhettek ide, a székházba 1888-ban. Lelkesen magyarázom az Aba Novák-freskó restaurálását is. Azt is elmondom a Tisza-partján, hogy ahogy a Maros befolyik és a két víz találkozik egy nagyon érdekes vízsodrás alakult ki pont a mi szegletünkben. Ezért nem ott és nem úgy mosódik a part, ahol és ahogy "kellene". És persze megmutatom az újszegedi oldalon azt a bizonyos fás hasadékot, ahol átment 1858-tól 1944-ig a vasút a folyón. Az a híd is csodálatos volt: kétvágányú, keszonos építésű, olyan tulajdonságokkal rendelkezett, ami az építésekor egyedülálló volt. Azt az emléktáblát is megmutatom, amely a szegedi kisvasútnak állít emléket, amely egészen a Roosevelt térig elkanyargott annak idején. Elmegyünk a várhoz, a bástyához. Arról nem is beszélve, hogy sokan nem veszik észre, amikor vonattal jönnek Pestről, akkor egyrészt megkerülik a fél várost, másrészt – ami sokkal fontosabb – az állomáson a legszebb épület tornyait lehet látni: a dómét. Sokan sietnek ekkor hazafelé, de érdemes néha felnézni, megállni. Csodát láthatnak – mondja gyöngyöző homlokkal.
* * *
Sorozatunk korábbi írásai
Bornai Tibor - Ilyennek szeretlek, Szeged!
Szőkefalvi-Nagy Erzsébet - Ilyennek szeretlek, Szeged!
Laczák Boglárka - Ilyennek szeretlek, Szeged!
Bátyi Zoltán – Ilyennek szeretlek, Szeged!
Zolnay Kitti – Ilyennek szeretlek, Szeged!
